Generációk sora tanulta meg azt a középiskolában, hogy a középkori magyar uralkodók közül egyedül III. Bélának és feleségének a temetkezése ismert. A Mátyás-templomban újratemetett királyi pár földi maradványain minden lehetséges tudományos vizsgálatot elvégeztek, a vércsoport vizsgálatától a legutóbbi archeogenetikai kutatásokig. Lehetséges, hogy mégsem III. Béla és felesége sírja került elő?
Székesfehérvár városában a 19. században komoly problémát okozott a megfelelő minőségű ivóvíz biztosítása. Amikor a székesfehérvári püspökség kertjében található kút vízhozama csökkenni kezdett, új kút fúrását határozták el. Ez volt az a kút, amelynek közelében 1848. december 5-én előkerült egy márványkoporsó, és annak felnyitása után egy királynéi temetkezés. Mivel mellette további temetkezések nyomait látták, ezért a város vezetése úgy döntött, hogy az ásatásnak folytatódnia kell, és egyúttal felkérték Érdy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őrét, hogy jöjjön el a városba, és folytassa a kutatásokat.
Már az ő irányítása mellett tárták fel 1848. december 12-én azt a királyi temetkezést, amelyet utóbb III. Bélával azonosítottak. Az ásatás gyakorlatilag a nyilvánosság színe előtt történt, számtalan érdeklődő tekintette meg, a megtalált ékszereket pedig a székesfehérvári városházán is kiállították. A város nem tartotta meg a leleteket, a közgyűlés azt szavazta meg, hogy annak a helye az ország múzeumában van, és Érdy is olyan tartalmú megbízást kapott az Országos Honvédelmi Bizottmánytól, hogy vigye a leleteket Pestre, amelyet meg is tett december 17-én.
A dátumok azért érdekesek, mert 1848. december 14-én indult el Windisch-Grätz támadása a magyar forradalom ellen, január elejére pedig a főváros és Székesfehérvár is a császáriak kezére került, így a további helyszíni vizsgálódások lekerültek a napirendről. A csontokat 1862-ig a Magyar Nemzeti Múzeum őrizte, ekkor átkerültek a Mátyás-templom kriptájába.
A királyi pár azonosítását elsőként Pauer János, a helyi papnevelő intézet igazgatója, a későbbi neves székesfehérvári püspök végezte el. Először a szűkebb értelemben vett korszakot határozta meg a leletek alapján, és arra a következtetésre jutott, hogy azok az Árpád-korból származnak. Mivel számára is egyértelmű volt, hogy a királyi és a királynéi temetkezés egy uralkodói párhoz kapcsolódik, ezért ezt követően kizárásos alapon szűkítette le a szóba jöhető királyokat, egyfelől a megtalált uralkodói csontváz életkora, másfelől az alapján, hogy a királyok közül kiknek a felesége nyugszik biztosan Székesfehérvárott.
A szóba jöhető királyok száma ezek után háromra olvadt: Könyves Kálmánra, II. (Vak) Bélára és III. Bélára.
Könyves Kálmánt azért zárta ki, mert a krónikákban olvasható testi leírás nagyon távol állt a csontváz daliás termetétől. Vak Béla pedig azért esett ki a lehetséges jelöltek közül, mert olyan tárgyakat temettek mellé, amelyet a gyermekként megvakított király felnőttként nem igen tudott volna használni, valamint ekkor még úgy tudta, hogy Béla felesége a férje előtt hunyt el, körülbelül harminc évesen, míg a királynéi csontváz egy 30-40 éves nőé lehetett.
A neten, különösen az ezoterikus vagy az alternatív őstörténeti oldalakon, elterjedt az a nézet, amely szerint a mai Székesfehérvárnak nincsenek középkori előzményei. Elsősorban olyan kora újkori metszetekre hivatkoznak, amelyek hegyeket és a Dunát tünteti fel Székesfehérvár közelében, ezért azok az elképzelés követői szerint nem ábrázolhatták a mai város területét. A királyi bazilikát, az Árpád-házi és más magyar királyok temetkezését pedig szerintük a Pilisben kell keresni, tehát az ebben a cikkben is bemutatott királysírok valójában nem királyi temetkezések - állítják. A tudományos élet, bizonyítottság híján, kizárja ennek lehetőségét, ezért ebben a cikkben is abból indulunk ki, hogy a középkori Székesfehérvár a mai Székesfehérvár területén létezett.
A Pauer János nyomán széles körben elterjedt nézeten egyetlen repedés sem mutatkozott, az lényegében a nemzeti emlékezet részévé vált. 2006-ban azonban Tóth Endre egy különvéleménnyel jelentkezett a Folia Archaeologica nevű régészeti folyóirat hasábjain. Részben elvetve Pauer megközelítését, elsősorban a régészeti feltárás során megfigyelt tárgyakra és jelenségekre helyezte a hangsúlyt. Az előkerült tárgyakat 11. századinak keltezte, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a királyok mellé nem szoktak körmeneti keresztet elhelyezni, az csak a püspököket illetné meg, Kálmán pedig uralkodása előtt történetesen püspök is volt. Emellett a tárgyak egy része, így például az uralkodói aranygyűrű dél-itáliai hatást mutat.
További érvet jelentett maga a csontváz is, amelynek a gerince a metszetrajzokon is jól megfigyelhetően meghajlott. Habár kétségtelenül távol állt attól a képtől, ami a Képes Krónika leírásából maradt ránk, de a vonatkozó krónikaszakasz szerzősége II. (Vak) Béla vagy közvetlen utódai idejére tehető, akik értelemszerűen így akarhattak bosszút állni Könyves Kálmánon.
A harmadik, megkerülhetetlen régészeti érvet az a megfigyelés képezi, hogy a sírok felett végigfutó terrazzoréteget, amelyről Érdy is megemlékezett, nem vágták át a temetkezések. Ez azt jelenti, hogy a réteg későbbi, mint a temetkezés, márpedig a réteg időrendjét meg lehetett állapítani abból, hogy a 12. század elejére keltezett pilléralapozások már átvágták. Vagyis a sírok ezen idő előtt kerülhettek a földbe.
Tóth Endre cikke alaposan felbolygatta az állóvizet, és több írás született pro és kontra az egyetlen épen maradt királytemetkezéssel kapcsolatban. A szerző azonban rámutatott arra, hogy a Kálmánnal történő azonosítás még további kutatásokat igényel. Lényegében az ő nyomdokain halad Buzás Gergely és Kovács Olivér, amikor az Archeologia –Altum Castrum hasábjain sírcsoportokra bontva próbálják meg megállapítani a székesfehérvári temetkezések kronologikus rendjét, amelynek alapján Kálmán mellett érvelnek. Sőt, feltételezik, hogy III. Béla temetkezése valóban előkerülhetett, ám egy másik tárgycsoport köthető hozzá.
Noha a tudományos kérdések nem szavazással szoktak eldőlni, a többség egyelőre mégis amellett foglal állást, hogy III. Béla került elő. A legújabb összefoglalást ebben a kérdésben a bevezetőben említett archeogenetikai vizsgálatokban történészként közreműködő Szabados György jegyzi. Érvelésében főleg történeti és antropológiai érvekre támaszkodik, rámutatva például arra, hogy éppen Kálmán volt az, aki megtiltotta a templomba történő temetkezést. Szabados György szerint a körmeneti kereszt zarándokkeresztként olyan sírjába is bekerülhetett, aki a Szentföldre készült utazni, III. Béláról pedig közismert, hogy keresztes hadjáratot akart indítani.
A kereszt tehát nem lehet döntő érv Kálmán mellett.
Az lehet viszont a királyné csontjain a sok szülést mutató számtalan jel, amely inkább utal a jóval termékenyebb Anna királynéra, aki tizenkét év alatt legalább hét gyermeknek adott életet. (Felíciának mindössze három gyermekét ismerjük). III. Bélát a kortárs külföldi kútfők magas embernek írják le, így ez egybe vágna a neki tulajdonított csontváz csaknem 190 centis magasságával. A Szent László-herma is Bélára enged következtetni, mivel a herma arcmása hasonlít a csontvázból nyert arcrekonstrukcióéra, és éppen III. Béla volt az, aki szentté avattatta I. Lászlót, felnyitva a temetkezését. További antropológiai érv, hogy Kálmánról azt is feljegyezte a Képes Krónika, hogy akut középfülgyulladásban szenvedett, olyannyira, hogy a krónika vitrolba mártott tollú írója szerint a király agyveleje távozott a gyulladás következményeképpen. Noha ez elég valószínűtlen, Szabados György Kásler Miklós vizsgálatára hivatkozott, aki CT-felvételt készíttetett a koponyáról, amelyen nem talált a fenti akut középfülgyulladás által hagyott nyomokat. (Közbevetném, hogy a koponyán koponyalékelés nyomát figyelték meg, ami akár Kálmán mellett is lehetne érv, hiszen az elhatalmasodó középfülgyulladást akár ezzel is megpróbálhatták "gyógyítani").
A legutóbbi genetikai vizsgálatok azonban egy váratlan csavart eredményeztek: a vizsgált csontvázak között megtalálható az eltemetett uralkodó egyik apai ági rokona is. Az Archaeological and Anthropological Sciences című folyóiratban megjelent cikkben az Olasz Judit vezette kutatócsoport eredményei kizárták azt, hogy a II/52. számmal ellátott csontváz apa-fiú, vagy testvéri kapcsolattal lenne a III. Bélának tartott csontvázzal, a nagyapa-unoka illetve nagybácsi-unokaöccs viszonyt pedig a vizsgálat nem tudta sem megerősíteni, sem cáfolni.
Gondolhatnánk, hogy ez a vizsgálat már csak kizárja Kálmánt a lehetséges jelöltek közül, hiszen az említett II/52. csontvázról azt írja a fent hivatkozott publikáció, hogy az rétegtanilag mélyebben helyezkedett el, vagyis régebbi sírnak kell lennie, mint az uralkodói temetkezésnek. Mivel Könyves Kálmán nyitotta a Fehérvárra temetkező királyok sorát, ezért kizárható, hiszen neki korábban eltemetett férfirokonáról nem tudunk. Csakhogy, mint arra Buzás Gergely az archeogenetikai cikk megszületése után egy írásában rámutatott, a csontvázak számozása körül nincs minden rendben, így
az egyelőre ismeretlen férfirokon csontváza később is a Mátyás-templomba kerülhetett.
A végső igazságot tehát úgy tűnik egyelőre a genetika sem mondta ki. Ha azonban szerencsénk van, és olyan mintákat vizsgálnak be, amelynek a rokonsága már kizárhatja Bélát vagy Kálmánt. Ugyanez a szerep várhat a királynékra, ha akad olyan, esetleg mitokondriális DNS-sel vizsgálható nőági rokonuk, akivel össze lehet vetni a csontokból nyert mintákat. Addig is marad a tudományos élet többsége által vallott nézet, hogy 1848 decemberében III. Bélának és feleségének a maradványai kerültek elő az egykori székesfehérvári bazilika területéről.
Borítókép: III. Béla sírja a Mátyás-templomban. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI.
A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!