Mennyire releváns Marx a 21. században? – firtatja egy halom cikk a világsajtóban a filozófus születésének kétszázadik évfordulója alkalmából. Önmagában az a tény, hogy ennyien fontosnak érzik a marxi életmű értékelését, mutatja, hogy kortársai közül szinte egyedülálló módon Marx még mindig megkerülhetetlen mérföldkő a társadalomról való gondolkodásban.
És ezen nem változtat az sem, hogy elméleteinek nagy része ma már csak korlátozottan használható; a minden fennállóval szembeni kíméletlen kritika programja, amit egész munkásságával hirdetett, aktuális marad legalább addig, amíg létezik kapitalizmus.
Marx 1818. május 5-én született egy Trier nevű német (illetve akkoriban porosz) kisvárosban sokgyerekes, középosztálybeli, zsidó származású, de kikeresztelkedett családba. Apja jogász volt, és eredetileg ő is erre a pályára készült, de az egyetemen megismerkedett Hegel filozófiájával, és csatlakozott az ifjúhegeliánusok csoportjához, ami döntő jelentőségűnek bizonyult: ebben a körben sajátította el a hegeli dialektikus módszer feje tetejére állított, materialista változatát, ami aztán alapjaiban határozta meg gondolkodását.
Marx akadémiai pályára készült, ennek azonban útjába állt a porosz kormány, ami renitens elemként tartotta számon a liberális államberendezkedést pártoló hegeliánusokat. Így nem kezdhetett egyetemen oktatni, helyette újságíró lett belőle egy kölni baloldali lapnál, ám kisvártatva, 1843-ban ezt betiltották. Ekkor Párizsba költözött, ahol egy helyi radikális lap szerkesztőjeként kezdett dolgozni. Franciaországi tartózkodása alatt ásta bele magát mélyebben a politikai gazdaságtanba és az utópikus szocializmusba, ekkor írta első komoly filozófiai munkáit is.
Az üldöztetés azonban Párizsban is utolérte, a porosz király nyomására a lapját betiltották, őt pedig kiutasították az országból. Az 1848-as európai forradalmi hullám idején Belgiumban élt, itt írta barátjával, Engelsszel közösen talán leghíresebb művét, a Kommunista Kiáltványt (ami a Bibla után a második legnagyobb példányszámban eladott könyv lett a történelemben), és ekkoriban szakított az ifjúhegeliánusok materializmusával, kifejlesztve saját koncepcióját, a történelmi materializmust. Marxék aktívan részt vettek a kommunista mozgalomban is, belgiumi tartózkodásának végül az vetett véget, hogy megvádolták azzal, hogy apai örökségéből komolyabb összeget adományozott a belga munkások forradalmi tevékenységének támogatására, ezért menekülnie kellett az országból.
Rövid kölni, majd újabb párizsi kitérő után végül Londonban kötött ki, ott töltötte élete hátralevő részét. A brit fővárosban sokáig a New York Daily Tribune európai tudósítójaként dolgozott, közben aktívan szervezte az Első Internacionálét. Embelmatikus könyve, a kapitalista termelési módot elemző Tőke is Londonban született, de csak első kötet kiadására került sor még életében, 1867-ben.
Marx egész felnőtt életét anyagi nélkülözésben élte le családjával együtt. Feleségével, Jenny von Westphalennel hét gyerekük született, de nagyrészt a szegényes körülmények miatt közülük csak hárman élték meg a felnőtt kort. A szórványos újságírói munkák mellett Marxék a jómódú, textilgyáros családból származó Engelstől származó adományokból, némi örökségből, és a távolabbi rokon Philips-családtól (a később elektronikai cikkeket gyártó, ma is létező Philips tulajdonosaitól) kapott kölcsönökből éltek.
Marxnak egész életében gyenge volt az egészsége, részben örökletes betegségekkel küzdött, részben a szegénység miatti sivár étrendtől, a sok munka-kevés alvás kombinációtól, illetve a rengeteg cigarettázástól betegeskedett. Élete utolsó szakaszában állapota miatt már nem tudott a korábbi intenzitással dolgozni, ezért is hagyott hátra annyi befejezetlen írást. 1883-ban, 64 évesen halt meg.
Ha mai szavakat akarnánk aggatni Marxra, akkor mondhatnánk rá, hogy munkássága interdiszciplináris, vagyis több tudományterületen átívelő: filozófiai, szociológiai és gazdaságelméleti szemszögből is említésre méltó annak ellenére, hogy - utolsó éveiben megromlott egészsége miatt - egyben befejezetlen is.
Ezen területek összecsúszása a 19. században még nem volt ritkaság, az viszont már annál inkább, hogy filozófus-tudósként nem kizárólag úgy tekintett a világra, mint távolságtartó elemzések tárgyára, hanem határozott politikai céllal alkotott elméleteket. Az egyik leghíresebb Marx-idézet a Feuerbach-tézisek 11. pontja, amely szerint
a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk.
Paradox módon Marxot részint éppen ez a mai szemmel nézve teljesen tudománytalan hozzáállás, illetve annak későbbi folyományai tették halhatatlanná, ugyanis valószínűleg jóval kisebb lenne az életműve eszmetörténeti jelentősége, ha a huszadik században nem történtek volna tényleges kísérletek elméletei nyomán a kapitalizmus meghaladására.
Legalábbis ezt állítja Branco Milankovic, egyenlőtlenség-kutatásban utazó közgazdász - akivel az Index is készített interjút - a 200. évforduló apropóján megjelent írásában. Milanovic úgy véli, Marxról sokkal kevesebb szó esne manapság, ha nem áll fenn három tényező:
Az első ponton kevés magyaráznivaló akad, Marxnak halála idején még viszonylag kevés írása jelent meg nyomtatásban, és nemzetközi baloldali aktivisták szűkebb körén kívül nem volt nagy név (közismert tény, hogy a temetésére is csak nyolcan mentek el).
Az életművet lényegében Engels szerkesztette és öntötte kiadható formába, ami
Marx halála után még 10 évnyi munkát jelentett, a Tőke második és harmadik kötetét konkrétan jegyzetfüzetekből kaparta össze.
A kitartó munkának meg is lett az eredménye, a huszadik század első évtizedében a marxi elméletek rengeteg gondolkodót inspiráltak, és Engels közreműködése nyomán a német politikára is nagy hatást gyakoroltak, a marxi eszméket adaptált szociáldemokrata párt gyorsan jelentős erővé nőtte ki magát az országban.
De ez még bőven nem lenne elég Marx mai napig kitartó ismertségéhez. Németországban a szociáldemokrata párt nem sokkal később reformista fordulatot vett, vagyis forradalom helyett a kapitalista rendszeren belül működő jóléti állam irányába mutató célokat tűzött ki.
Ha Marx munkássága később nem ad alapot radikálisabb politikai alakulatoknak, akkor nem valószínű, hogy hosszan kitartó világhírnévre tesz szert (és persze nem alapítottak volna borzalmas népirtásokat elkövető diktatúrákat eszméire hivatkozva, de erről később). Csakhogy jött az első világháború, és nyomában 1917-ben az orosz polgári, majd szocialista forradalom, ami a teljes huszadik századot megváltoztatta.
A marxi elméletben a szocialista berendezkedés szükségszerűen leváltja a kapitalizmust, amikor ennek anyagi-termelési feltételei a kapitalizmuson belüli fejlődés következtében létrejönnek. És bár ő eredetileg úgy gondolta, hogy ez a legfejlettebb ipari országokban fog bekövetkezni először, az oroszországi bolsevik hatalomátvétel mégiscsak e jóslat beteljesülésének látszott a maga idejében. Az 1917-es forradalom különleges pozícióba emelte Marxot az általában csak a szűk akadémiai közegnek író tudományos-filozófiai közegen belül:
az ember, aki egyszemélyben inspirált egy történelmi jelentőségű eseménysort.
Ez megágyazott Marx elismertségének és kikerülhetetlenségének mind a politikai aktivizmus, mind a filozófia terén. Eleinte ez Európára korlátozódott, de ahogy a Komintern az eurocentrizmus felől az antiimperialista küzdelmek irányába fordult, a szocialista nézetek világhódító útra indultak, és a harmadik világban is döntő politikaformáló szerepük lett (Kína, Kuba, Vietnam, stb.). Ekkora befolyása sem azelőtt, sem azóta nem volt egyetlen társadalomtudósnak sem, ami még akkor is igaz, ha a marxizmus nevében legtöbbször olyan dolgok történtek, amelyeknek vajmi kevés közük van az eredeti, idealisztikus célokhoz.
A Milanovic által kiemelt harmadik esemény, a 2008-as pénzügyi válság is tagadhatatlanul fontos tényező a napjainkban a fősodorban is tapasztalható Marx-reneszánsz megértéséhez. A marxi elméletben a kapitalizmust nem kívülről jövő erők döntik romba, hanem
a tőkés termelési rend belső logikájából adódóan saját magát sodorja válságba. 2008-ban pedig pontosan ezt láttuk.
A válságot ugyan - a korábbi recessziókhoz hasonlóan - a kapitalizmus túlélte, de a kialakulásának okairól meglepően pontos elemzéseket találni Marxnál, pláne ahhoz képest, mekkorát változott a világ a 19. század közepe óta.
Örökké visszatérő felvetés, hogy a marxi elmélet megvalósításával való próbálkozás szükségszerűen vezetett-e a magukat kommunistának nevező 20. századi diktatúrákhoz, vagy csak hiba csúszott a rendszerbe, rossz emberek kerültek meghatározó pozícióba (pl. mi lett volna ha Lenin halála után Sztálin helyett Trockij kerül a párt élére). És az is, hogy ha szükségszerű volt a szocialista idea félrecsúszása, mekkora ebben Marx történelmi felelőssége.
Ezek nagyjából eldönthetetlen kérdések, amelyek megosztják az erről gondolkodókat. Ami biztos, hogy Marx nem írta meg részletesen, hogyan képzeli el a szocialista társadalom működését. Úgy tűnik, ez a téma a fennálló kritikájához képest kevésbé foglalkoztatta, magától értetődőnek vette, hogy amint a magántulajdon helyét átveszi a társadalmi tulajdon, megszűnik az emberek elidegenedése a munkától és önmaguktól, egy idő után magától elhal az állam, és valamiféle társadalmi tervezés lesz az új szervezőelv.
Arról már nincs szó az elméletben, mégis milyen intézmények, mechanizmusok tartanának össze egy bonyolult munkamegosztáson alapuló szocialista társadalmat, hogyan születnének a közös döntések.
Ilyen értelemben Marx nem hibáztatható a megvalósult szocializmus bűneiért, hiszen azok már nem az ő útmutatásai alapján következtek be.
Más kérdés, hogy nem hordozza-e eleve magában az általa felvázolt forradalom és a proletárdiktatúra általi hatalomgyakorlás azokat a rossz gyakorlatokat, amelyek végül mindenhol kitermelődtek. A fiatal korában meggyőződéses marxista, majd minden izmussal szemben kritikus Kornai János egy Marxhoz való személyes hozzáállásáról szóló előadásában például arról beszélt, hogy
az a kijelentés, miszerint a liberális demokrácia a burzsoázia diktatúrája, elmossa a határokat a demokrácia és a diktatúra valós természete között, nem vizsgálja az emberi jogok és a demokratikus intézmények közti összefüggéseket.
Ez Marx korában még tűnhetett egyszerű szócsatának, de a 20. századi fasiszta és kommunista diktatúrák átélői már a saját bőrükön tapasztalták, hogy a jogállami intézmények nem tekinthetők egyszerű szemfényvesztésnek, ahogy azt Marx, vagy nyomában Lenin beállította.
Kornai arról is beszélt, hogy az olyan rendszerek, amelyek kiiktatják a piaci koordinációt, szükségszerűen felülről jövő, adminisztratív szabályozásra, a fegyelem kikényszerítésére szorulnak, vagyis végő soron nem tudnak működni represszió nélkül. Amennyiben elfogadjuk, hogy a szocializmus csak ilyen formában valósítható meg, nem kerülhető el Marx bizonyos szintű felelősségének elismerése sem.
Mint ebből is látszik, Marx mai jelentősége nem abban áll, hogy prófétaként előrejelezte a világtörténelem irányát, vagy hogy eszméivel megágyazott egy igazságosabb társadalmi rendnek. Sőt, elméleteinek jó része 2018-ban már csak fenntartásokkal kezelhető.
A társadalom két nagy osztályra (tulajdonnal rendelkező burzsoáziára és tulajdon nélküli proletariátusra) bontottsága csak nagyon korlátozottan áll meg, a teljes filozófiai és tudományos síkot összekapcsoló munkaérték-elmélet (amely szerint egy jószág értékét az előállításához szükséges munka határozza meg) nem bizonyult a gyakorlatban használható értékmérőnek, a profitráta nem süllyed úgy, ahogyan jósolta, a forradalom és a proletárdiktatúra pedig nem vezetett el az emberek felszabadulásához, épp ellenkezőleg.
Akkor miért releváns, sőt, miért kap a mai napig kiemelt figyelmet a mainstreamben mégis? Merthogy ez a helyzet, efelől már csak azért sem lehet kétség, mert az utóbbi időben olyan portálokon, mint a New York Times, a Guardian, vagy a Bloomberg, is megjelennek Marxot méltató cikkek (csak néhány példa: Boldog születésnapot, Karl Marx. Igazad volt!, Miért veszítenek a munkások a tőkésekkel szemben?, Miért releváns ma is a Kommunista Kiáltvány és Marx?), és mert a kortárs marxizmus mint irányzat továbbra is ezerféle változatban van jelen a társadalomtudományos diskurzusban (David Harvey, ismert brit marxista földrajztudós például nem olyan régen publikált egy könyvet, amelyben épp azt elemzi, hogyan érthetünk meg aktuális folyamatokat a Tőkéből kiindulva).
Elsősorban azért, mert a kritikai oldalon Marx hatalmas szellemi teljesítményt tett le az asztalra, amire nem lehet egyszerűen legyinteni. Olyan alapossággal vizsgálta a kapitalista működésmód magától értetődőnek vett, alapvető elemeit, ahogy azóta is kevesen, és ezzel a módszerrel olyan következtetésekre is eljutott (pl. a financializáció, a hitelezés expanziója kapcsán), amelyek még a Tőke megjelenése után 150 évvel bekövetkezett pénzügyi válság megértésében is segítségünkre lehetnek.
Emellett a marxi filozófia több eleme is beépült a gondolkodásunkba, részben máig meghatározza a gazdaságról és társadalomról való gondolkodást.
Ezek közül az egyik legkiemelkedőbb talán az, hogy azok a materiális körülmények, termelési eszközök és módozatok, amelyek közt élünk (Marx ezt nevezte alapnak), meghatározzák azt is, hogyan gondolkodunk a világról, milyen társadalmi struktúrákba szerveződünk (ezek pedig a nála felépítmény részei).
De kiemelhetjük azt is, hogy Marx írta körül először, milyen elnyomási és kizsákmányolási formák bújnak meg a piaci mechanizmusok mögött; a neoliberalizmus, az államoknál lassan nagyobb hatalommal rendelkező óriáscégek és a brutálisan növekvő vagyoni egyenlőtlenségek korában talán nem szorul magyarázatra, miért találnak vissza sokan a marxi gyökerekhez manapság. Arról nem is beszélve, hogy az elméleti keret, illetve annak leágazásai vannak annyira rugalmasak, hogy viszonylag szabadon alkalmazhatók legyenek változatos (akár nemi, vagy faji alapú) elnyomási formák elemzésére is.
Mindezek miatt valószínűleg amíg a piacgazdaság viszonyai között élünk, addig ennek a 19. századi szakállas német fickónak mindig lesz relevanciája. Ahogy Joseph Schumpeter, a politikai gazdaságtan egyik 20. századi nagyágyúja fogalmazott a marxizmussal kapcsolatban Ten great economists című könyvében, "az emberi elme legtöbb szüleménye örökre kikopik az emlékezetből maximum egy generációnyi idő alatt. Néhány azonban nem.
Elszenvednek sötétebb időszakokat, de aztán újra visszatérnek, és csak nem úgy, mint a kulturális örökség észrevétlen elemei, hanem a saját ruhájukban, egyedi sebesüléseikkel, amiket az emberek láthatnak és kitapinthatnak. Ezeket nevezhetjük a nagy intellektuális teljesítményeknek, és ennek a definíciónak nem hátránya, hogy a nagyságot az életképességgel köti össze. Ebben az értelemben kétségtelenül Marx üzenete is ide tartozik.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)