Szalay-Berzeviczy Attila, a budapesti olimpiát akaró volt tőzsdeelnök beletúrt a családi ládába, amiből egy iszonyú érdekes első világháborús napló potyogott ki, legalábbis azoknak tutira az, akiket érdekel egy kicsit a történelem, a politika, meg az, hogy hogyan gondolkodtak – működtek alig száz éve egy nem sokkal később kihalt faj utolsó egyedei, az ún. „államférfiak”. Én egy nap alatt végeztem vele, pedig lett volna még mit tennem karácsony előtt, higgyék el.

Szalay-Berzeviczynek fontos a családi emlékek ápolása, és én is örültem, hogy megkeresett az üknagypapája naplójával. Engem sajnálatosan ritkán szoktak arisztokraták megkérni erre-arra, utoljára tízévesen volt alkalmam kezet fogni Habsburg Ottóval, én Lenin-sapkában voltam, kicsit sajnáltam, hogy rajta nem volt korona, de ő sem bízott meg semmivel. Szalay felmenői között sok híresség volt, én leginkább Szinyei-Merse Pált jegyeztem meg közülük, az övéké az egyik legrégebbi magyar nemesi család, és az elmúlt nyolc nemzedékben mindig volt országgyűlési képviselő közöttük. Ő az első kivétel, és azt mondja, nem is akar ezen változtatni, de azért közéleti szerepvállalását nézve (pletykáltak róla a 2008-as miniszterelnök-jelölti casting környékén is, mondjuk kiről nem) én semmin nem csodálkoznék olyan nagyon.

Az ükpapa, Berzeviczy Albert neve ma keveseknek mond valamit, de ezen az udódok változtatnának. Szalay Romsics Ignác javaslatára egy tehetséges történész doktoranduszt, Gali Mátét bízott meg az életmű feldolgozásával, ennek az első darabja a most kiadott napló. Berzeviczy a századelő egyik meghatározó magyar politikusa volt, oktatási miniszter, a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke, és 30 éven keresztül az MTA elnöke. Közéleti szerepe miatt az 1912-től 1920-ig, vagyis a békeévektől a trianoni döntésig vezetett naplója nem csak érdekes korfestő, bepillantást enged abba is, hogy hogyan gondolkodtak a politikusok az országot alapjaiban felforgató években.

Ez már amiatt is szuper, mert a korabeli újságokból és más nyilvános dokumentumokból ez igencsak korlátozottan és torzítva derülhetett ki, a világháborús években a többi hadviselő félhez hasonlóan nálunk is általános sajtócenzúra volt. A publikumot még akkor is traktálták a kincstári és katonai optimizmussal, amikor a közvélemény saját bőrén érezte az egyre elkeserítőbb helyzetet. A kormánypárti, a világháború előtti korszak egészére jellemző konzervatív-liberális alapállása mellett élete végéig kitartó Berzeviczynek politikusként is agyára ment a sajtó hamissága, igaz, ő az átlagosnál sokkal tájékozottabb tudott lenni ahhoz hogy reálisabban, vagyis határozottan pesszimistán lássa az ország helyzetét.

Ha én ezt a klubban elmesélem

Bár a szarajevói merényletet eleinte abból a szempontból ítélte meg, hogy a magyarokkal nem szimpatizáló, szlávbarát, föderalista Ferenc Ferdinánd halála politikailag kedvező lehet számunkra, hősünk inkább háborúellenes volt. Magáról szeretett „notórius békeapostolként” beszélni, és már a háború korai szakaszában, 1915 tavaszán arról írt, hogy nem bírjuk sokáig a hadviseléssel járó áldozatokat. Végig különféle béketervekkel házalt többek között Tisza miniszterelnöknél — mint tudjuk, hiába.

A háborút 1914 nyarán még szintén mindenáron elkerülni akaró Tisza Istvánt egyébként a korszak meghatározó államférfiújának gondolta, de nagyra becsülése mellett a háború alatt egyre több kritikát fogalmazott meg vele szemben. Leginkább a szuggesztív és kimagasló tehetségűnek gondolt miniszterelnök személyiségét tartotta politikai problémák forrásának: túlzott hit a saját igazában, óriási önbizalma, hogy nem tűrte az ellenvéleményeket, az, hogy az ellenzékkel szemben nem volt képes megfelelő kompromisszumokat tenni, sértettség és bosszúállás — ne merüljünk el a politikai konyhapszichológiában, de azért nehéz nem észrevenni, hogy Orbán Viktor szokásos közéleti jellemzésével vannak itt átfedések.

Ha már aktualizálás: érdekes összevetni a politikacsinálás akkori terepeit és lövészárkait a maiakkal. A naplóból az látszik, hogy fajsúlyos politikai megbeszélések, információcserék és döntéselőkészítés egyértelműen a „Clubban” és  a Nemzeti Kaszinóban történt – itt lehetett akár a miniszterelnöktől is érdemi háttérinfókat kicsikarni, akár államtitkokkal és a többi ország háborús terveivel kapcsolatban is.

Kedves ellenségem

A klubélet sajátos módon összehozta az egyébként éles ellentétben lévő kormánypárti és ellenzéki politikusokat. A kompromisszumkész, a másik fél belátásaira is többnyire nyitott Berzeviczy valószínűleg habitusa miatt is alkalmas lehetett egyfajta közvetítőszerepre, de azért a mából nézve mégiscsak érdekes maga az a tény, hogy ekkor folyamatos volt az informális háttéregyeztetés.

Elhamarkodott lenne ebből a gentleman-politizálás valamiféle aranykorára asszociálni, hiszen egyébként a háború előtti és alatti évek kőkemény szembenállással teltek; a Tisza és az ellenzéki vezér Andrássy személyesen is rühellte a másikat, és a pártok közötti rossz viszonyon a háború sem sokat segített: az ellenzék — a naplóíró szerint legalábbis — titkon kéjes örömmel fogadott minden magyar vereséget, hiszen ezek is Tisza pozícióját rontották, aki szintén egyéni érdekei alapján fitymálta le csípőből az ellenzéki javaslatokat.

Miközben Berzeviczy beszámol az utca eseményeiről, a katonaszállítások miatt ellehetetlenülő polgári vonatközlekedésről, és a sebesültek iránt mutatkozó össznépi lelkesedésről is, naplója leginkább a politikai események, pletykát, várakozások és félelmek tudósítása. Ebből az látszik, hogy a (több szintű; magyar parlamenti, és Monarchián belüli) belpolitikának a mából nézve másodlagos tétjei sokszor elvakították a kor gondolkodóit, a nemzetközi színtéren pedig a hadi eseményekkel összefüggésben az erősen hullámzó közhangulat gyors változásai határozták meg a várakozásokat. A szerbiai hadjárat kezdeti kudarca, az ad hoc döntések, az oroszok ellenállása, a nyugati hadszíntér állóháborúja mellett az eleinte semleges Olaszország és Románia Antanthoz csatlakozása keltette a legtöbb aggodalmat — míg aztán mindkettő valóban be is következett.

Apokalipszis most

Berzeviczy naplójában talán nem is az a legérdekesebb, hogy számot ad a háborús politikáról, hanem, hogy a mai napig meghatározó történelmi korszakfordulón született, így mintegy élőben közvetíti a „régi Magyarország” halálát, az úri politizálás végét és az 1918-19-es teljes felfordulást, ami után soha többé nem lehetett valódi visszatérés a korábbi keretek közé.

Míg '17-ben még az Ausztria és Magyarország között újabb húsz évre kötendő kiegyezés részletei borzolták a kedélyeket, és olyan szimbolikus kérdések alakították a közvéleményt, mint hogy hogy kombinálják a harci lobogók szegélyén a dualizmus két nemzetének színeit, 1918 őszére ezek a kérdések tökéletesen érvényüket vesztették. „Az ember soha elképzelni nem tudta, hogy fényes harctéri helyzetünk néhány hónap alatt így elromolhassék” — olvashatjuk egy októberi bejegyzésben, majd néhány nap múlva az őszirózsás forradalommal mindennek vége lett.

„Consummatum est!” — bevégeztetett, Berzeviczy a keresztfán kiszenvedő Krisztus szavait idézi a Magyarország, a népek Krisztusa motívum jegyében.

Az ezeréves Magyarország elmerült a vesztett háború és az európai forradalom háborgó tengerében.

Ez az egész régi elit, politikai erkölcs, szempontrendszer és világkép partvonalra állítása, rosszabb esetben meggyilkolása, mint Tisza István esetében. A kabinet élén egy olyan ember áll, „kit én, aki 38 éve veszek részt Magyarország közéletében, nem is ismerek, s amelyben már a hadügyi és közoktatási tárcát is szocialisták vették kezükbe” — konstatálja a naplóíró, hogy aztán a tanácsköztársaság alatt néhány napra maga is börtönbe kerüljön. Bár sértetlenül szabadult, régi világát és kedélyét nem nyerte vissza.

A csehek felvidéki bevonulásával és a trianoni döntéssel az ősi családi birtok is elveszett. Bár Berzeviczy 1936-os haláláig közéleti tisztségeket töltött be, érdemi politikai szerepe már nem volt. Horthyt ugyan még külön fogadóbeszédben köszöntötte, benne már csak a katonatisztet tisztelte, politikusként nem tartotta nagyra, a kormányzó nevével illetett korszaknak pedig az egész politikai kultúrája idegen volt számára. Ő mindvégig megmaradt a régi konzervatív-liberálisnak, egy olyan eszme képviselőjének, amit sok egyéb mellett az első világháború anakronisztikus kuriózummá fokozott le.