Karikás ostor csattog egy belvárosi tornateremben. Félmeztelen, mokány srác forgatja, párja leplezetlen büszkeséggel nézi. Ő is barantás, elmondása szerint azért választotta ezt a sportot, "mert ez magyar és a miénk." Megjön az edző, szidja kicsit a fővárost és a parkolási viszonyokat. "Amikor csak lehet, megyünk vidékre meg a szabad ég alá" – mondja űzött tekintettel, bár lehet, hogy a pillantás nekünk szól. Az edző szerint ugyanis nincs jó híre az Indexnek. Amikor megkérdezzük, miért, csak legyint, és annyit mond: "Csak annyit kérek, ne bánjatok el úgy velünk, mint más újságírók."

Akit a csapó megcsapott

Vukics Ferencen látszik, hogy hozzászokott a támadásokhoz. Úgy véli, a sajtó rendszeresen megpróbálja politikai ideológiához kötni a barantát, vagy elbagatellizálni a küzdősport jelentőségét. Vukics szerint vádolták már őket irredentizmussal pusztán azért, mert edzéseken népdalokat énekelnek, és volt, akinek az szúrt szemet, hogy a határon túli magyarok is ismerkednek a barantával (a szó elsődleges jelentése fegyveres vetélkedés, hadjáratra való felkészülés).

Vukics edzői múltja népmesébe illő. Hétévesen, egy somogyi falu csordásától tanulta meg az ostorhasználat alapjait, majd néhány botvívó és puszta kezes gyakorlatot. Ha a VHS-korszakban létezett volna magyar karatefilm, így kezdődött volna. Neki tehát természetes volt, hogyan kell a botot forgatni, és amikor később felnőttként a fővárosba került, rádöbbent, hogy a magyarok nem ismerik a harci kultúrájukat. Vukics ekkor, 1991-ben határozta el, hogy feléleszti és újraformálja a barantát. Hosszas gyűjtőmunka következett, 1997-ben megalakult az első barantaegyesület, egy évvel később lezajlott az első bajnokság is. Ma több mint kétezer ember barantázik 56 egyesületben, köztük erdélyiek és felvidékiek is. A csatlakozásnak anyagi akadályai sincsenek: a havi 2000 forintos díj körülbelül tizede egy konditerembérletnek.

Gyűjtés helyett újrateremtés

A küzdősport legtöbbet vitatott része az említett gyűjtőmunka. Korábban már többen megkísérelték összeszedni a magyar harci kultúra elemeit, többek között 1928 és 1941 között a ludovikás katonatisztek; Vukics e próbálkozások eredményeit is felhasználta. Ezenkívül merített régészeti leletekből és a néprajz szinte minden területéről. A népdalok, a gyerekjátékok és a fegyveres táncok éppúgy megtalálhatók a források között, mint korai filmek és fotók. "Sőt, akár hiszi, akár nem, a vidéki lakosság körében nagyapáról fiúra szállva rengeteg technika maradt fenn" – állítja az edző. Vukics körbejárta az országot, és összegyűjtötte ezeket a fogásokat.

Amikor Kodályt említve kérdezek vissza, az edző csóválja a fejét. "A mi gyűjtésünk kicsit különbözik a néprajzi gyűjtésektől, nálunk fontos az ember-ember kapcsolat – magyarázza. – Mi a tanulás élményén keresztül ismerjük meg a gyűjtés tartalmát. Ha találunk egy technikát, addig el nem mozdulunk, amíg meg nem tanuljuk. Nem az van, hogy felvesszük kamerával, aztán tíz év múlva valami koreográfus elemzi."

Részlet az első ismert vívókönyvből – a magyaroknak nincs ilyenjük

Töll László százados, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum fegyvertörténésze nem vonja kétségbe a szellemi alapokat, de a gyűjtéssel kapcsolatban vannak kétségei. Nehéz hagyományőrzésről beszélni egy olyan harcművészet esetében, amiről semmilyen elsődleges forrás nem maradt fenn. Eleve csak az 1300-as évek első feléből származik a harci fogásokat tanító legkorábbi írásos emlék, egy német nyelvű vívókönyv, amit ma a Towerben őriznek. Hasonló leírás egyáltalán nem maradt fenn a magyar harci kultúráról.

"De ha létezne, akkor is nehéz lenne a rekonstruálás – magyarázza Töll. – A vívókönyvek nem pontos mozdulatsort írnak le, hanem az összecsapás döntő mozzanatát, vagyis eleve feltételeznek egy korabeli vívótudást." Ha léteznek is apáról fiúra örökölt harci technikák, már nincs közük a régi magyarok harci kultúrájához. "Régen a harcosokat konkrétan arra képezték ki, hogy öljenek. Ezt könyvből nem lehetett megtanulni, jó mester és jó tanítvány kellett hozzá, és ez a típusú tudás mára elenyészett. Ha feltámadna egy középkori lovag, valószínűleg bármilyen mai küzdősportost megölne, mert őt nem a harc, hanem az ölés művészetére tanították meg. Fegyveres táncokból leképezni azt, ami régen életre-halálra történt, lehetetlen. A gyűjtés a barantásoknál inkább misztikus lelki szükséglet, ami tiszteletre méltó és követendő is bizonyos szempontból, de az ősi technikákat nem tudja feléleszteni."

Ráróról, fokossal

A lelki szükségletet Vukicsék az edzéseken sem hanyagolják el. Minden foglalkozást néptánccal indítanak, és énekkel fejeznek be, rendszeres időközönként elméleti előadásokat tartanak. "A magyar emberek nem ismerik a saját kultúrájukat, nincs magyar műveltségük. Egy harcművészetet úgy lehet eredményesen gyakorolni, ha életmódszerűen csinálja az ember, tehát ha ismeri a hozzá tartozó kultúrát, gondolkodást, közösségi formát. A mi esetünkben ez könnyű, mert nem kell tízezer kilométerre mennünk, itt van helyben egy kultúra, amit illene megismerni" – mondja az edző.

Vukics akkor is a kultúráról beszél, amikor arról kérdezzük, hogy mennyiben egyedi küzdősport a baranta. Szerinte a magyar nép nem tűri az alárendeltséget, a kasztrendszert, így a mester fogalmát sem ismeri. "Egyetlen mester van, a magyar nép." Az edző a sokszínűséget is kiemeli, ők ugyanis a fokostól a pallosig minden magyar fegyverrel foglalkoznak, és a sportnak lovas szakága is van, a ráró baranta (a gyalogos szakág neve thug baranta). "A magyar testkultúra része az alkalmazkodóképesség és a kreativitás, mi erre építünk. Megmutatjuk az utat, de nem kényszerítjük olyan keretek közé, mint egyes távol-keleti harcművészetek" – adja meg az edző a kötelező beszólást a konkurenciának.

"Igen, ezt is szeretik piszkálni" – mondja Vukics, amikor arról kérdezzük, mit jelent az a honlapjukon korábban megjelent állítás, hogy "a magyar ember genetikailag alkalmas a mozgásra." A válasz ezúttal is inkább a kultúrára utal: "Aki foglalkozott állattenyésztéssel, pontosan tudja, hogy a genetikai sokszínűség képes biztosítani a túlélést. A magyar mindig is befogadó volt, rengeteg népet beolvasztott magába, mert megtanulta ennek a kulturális rendnek a működését. Ha egy kultúra nyitott, az természetes módon adja a genetikai alapot is, sokszínűvé válik."

Életmódszerűen magyarul

Töll százados úgy véli, hogy mivel a baranta művelői az emberi testből indulnak ki, a küzdősportnak mindenképpen van alapja és létjogosultsága. Bár az ősmagyar technikákat kottára pontosan nem tudják feléleszteni, Vukicsék szemmel láthatóan törekednek arra, hogy valahogy visszafejtsék őket. Az eredmény egy harcművészet, ami nem alávalóbb a többinél, viszont több eleme visszaköszön más sportokban is.

A néptánc után a barantázók sem ússzák meg a körbefutást, a fekvőtámaszokat és a többi utált bemelegítőgyakorlatot. Aztán övbirkózás és botvívás következik, majd a fokos és a kard is előkerül, utóbbiak nyilván videós kollégáink kedvéért. A harcok nagy része betanult koreográfia, és a mozdulatok nagy részét láttam már egy gladiátoriskola bemutatóján is. Házi harci szakértőnknek, Navarrónak sem mutatnak sok újat a látottak, sőt szerinte a mozdulatok egy részére magától is rájöhet az ember. A magyar kreativitásnak tehát nem sok nyomát látjuk, de egyrészt beszéljen helyettünk a videó, másrészt ez jelentheti azt is, hogy rossz edzésre tévedtünk. Vukics ugyanis éppen kezdőcsoportot oktat – valószínűleg ők még lájtosabb deathmatchet nyomnak, hogy kedvenc sportom egy frázisával éljek.

A laikusnak úgy tűnik, hogy a barantában a közös mozgás és a kulturális értékek alapján szerveződött közösség élménye fontosabb, mint az ezt körülvevő, kissé misztifikált tálalás, de az aktív barantások bizonyára vitába szállnának ezzel. Vukics szerint a baranta ugyanis akkor teljesíti be a misszióját, ha az emberiség számára megismerhetővé válik a magyar értékrend, ami az edző szerint jobb, egyszerűbb életre nevel.

"Az ember azért van a Földön, mert élni akar. Miért jutottunk el odáig, hogy a rengeteg tudás mégsem nyitott és nyílt? Hogy egyre több a rendőr, a biztonsági őr, a vámszedő, hogy a tíz törvényt megkerüljük, és gyártunk helyette több milliót? Miért lyukas felettünk az ég, és miért nem lehet inni a patak vizéből?" – kesereg az edző, majd hozzáteszi, kezdetnek jó lenne, ha megtanulnánk "életmódszerűen magyarul élni." Szavait a karikás ostor csattanása nyomja el, mennydörgésként visszhangzik a tornateremben. Az udvariasság megkívánja, hogy elismerően hümmögjek, de Vukics csak legyint. "Ez nem az igazi, füvön jobban menne. A linóleum rosszul vezeti a karikás ostort."