Általános iskolából tudjuk, hogy a Föld forgástengelye ferde, bolygónk Nap körüli keringésének pályasíkja nem esik egybe az Egyenlítő síkjával. E két sík egész pontosan 23,5 fokos szöget zár be, és ez a ferdeség a keringés alatt nem változik. Ennek az a következménye, hogy egy adott szélességi körön a keringés periódusa alatt napsugarak nem ugyanolyan szögben érkeznek a Földre, és emiatt váltakoznak az évszakok bolygónkon.

Amikor a forgástengely a pálya során a legkisebb szögben hajlik el a beérkező napsugaraktól, akkor van a nyári napforduló, amikor pedig a legnagyobb szögben, akkor a téli. A nyári napforduló az északi féltekén június 21-re, a téli pedig december 21-re esik, a déli féltekén éppen fordítva. A decemberi téli napfordulón az északi félteke a legtovább marad árnyékban, ezért ott ekkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Az Északi-sarkkörön december 21-én nem is kel fel a nap, végig a horizont alatt marad. Az idei téli napfordulóhoz igazították a Csillagászat Nemzetközi Éve kezdetét, amit a Magyar Csillagászati Egyesület vasárnap reggel 7-től háromórás webes élő közvetítéssel köszönt. Az Írországban található, ötezer éves newgrange-i neolitikus kamrasírt is kapcsolják majd: ez a sír megdobogtatná Indiana Jones szívét, a csodás kőkori leletet ugyanis egy évben csak egyszer, téli napfordulókor világítja be a napfény.

A téli napfordulótól kezdve a nappalok hosszabbodni kezdenek, az ember egyre kevésbé mérgelődhet azon, hogy délután ötkor már sötét van, és a tavasz sem tűnik elérhetetlenül távolinak. Olyan dolog ez, amit érdemes ünnepelni.

Fényünnepből Jézus szülinapja

A történelem során szinte minden nép és minden vallás ünnepelte a fény diadalát a sötétség felett, illetve az új év kezdetét több kultúrában ezektől az ünnepektől számolták. Első erre vonatkozó emlékeink nagyjából ötezer évesek. Jó példa erre a fent említett newgrange-i sír és még néhány hozzá hasonló építmény, de újabb kutatások szerint a Stonehenge-et is használták téli napfordulók idején rituális célokra. Jóval többet tudunk a sumérok napfordulós szertartásáról, a Zagmuk nevű ünnepről. A mezopotámiai nép azt vallotta, hogy óvó istenük, Marduk év végén vívja meg csatáját a káosz túlvilági szörnyeivel, és 12 napos ünneppel emlékeztek meg erről. Hogy támogassák Mardukot, az ünnepség végén feláldozták királyukat, hogy a túlvilágon győzelemre segítse az istent. Mivel ez a várható juttatásokkal és a céges palotával együtt sem tette volna vonzóvá a királyi munkakört, Zagmuk idején egy bűnözőt öltöztettek be királynak. Őt uralkodónak kijáró tisztelettel és megbecsüléssel kezelték, de az ünnep végén udvariasan áttessékelték a másvilágra.

Más ókori népek is ünnepeltek a téli napfordulón. A görögök a Lenaia során Dionüszosz isten újjászületéséről emlékeztek meg rituálékkal és drámákkal, a perzsák pedig többek között azzal adtak hálát az ismét rövidülő éjszakákért, hogy a rabszolgák és az urak egy napra szerepet cseréltek. A rómaiak a Saturnalia nevű egyhetes mulatsággal adóztak a téli napfordulónak (a görögök Kronia nevű ünnepét vették át), kocsiversenyeket és más látványosságokat tartottak, és a szolgák rövid időre itt is az urak székébe ülhettek. A korai európai és ázsiai népek hasonló ünnepeiben markáns motívum a sötétség gonosz szellemeinek elűzése és legyőzése, például a szlávok is így ünnepelték a Korocsunt. A szó egyik jelentése "lépő, átforduló", ami a napfordulóra utal, erre a szláv ünnepre eredeztethető a magyar "karácsony" szó. A másik lényeges elem a téli napforduló idején a fény ünneplése fénnyel, a skandináv és germán népek tűzzel köszöntötték a rövidülő éjszakákat. A zsidók ünnepében, a Hanukában is megfigyelhető ez a motívum akár a menóra gyarapodó gyertyáiban, akár a Chág háorim (fények ünnepe) elnevezésben.

Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napfordulóünnepekhez, legalábbis a keresztények római vezetője ugyanis ekkor rendelte el a neves nap köszöntését, akkor még független ünnepként. A fény megújulásáról a Sol Invictus, azaz a legyőzhetetlen nap ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász napisten. Valószínűleg emiatt az ünnep miatt került Jézus születésnapja is december 25-re. Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan. Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott Vízkereszttől, és 350-ben I. (Szent) Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen. A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal. A bibliai leírásokban szereplő történelmi adatokból és utalásokból egyébként a történészek szerint az következik, hogy még az év sem stimmel, Jézus valójában az időszámítás kezdete előtt hét évvel született.

Fontos megjegyezni, hogy a Sol Invictus fesztivál első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos Julián naptár szerint december 25. volt. Amikor évszázadokkal később Európa átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma december 25. maradt annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik.

Luther karácsonyfája

A karácsonyfa-állítás szokása szintén az ókori napfordulóünnepekben gyökerezik. Az örökzöld növények már a kereszténység előtti kultúrákban is különleges figyelmet élveztek: a pogány hiedelmek szerint a fenyőfa és az örökzöldekből font koszorúk védelmet nyújtanak a téli napforduló idején elszabaduló gonosz szellemek ellen. A karácsonyfa díszítése azonban jóval később alakult ki német területen, bár pontosan nem tudni, mikor. Egy strasbourgi polgár 1605-ben ír arról, hogy városában gyümölcsökkel, édességekkel és papírdíszekkel ékesített fenyőfákkal ünnepelik Jézus születését, de egy meg nem erősített legenda szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító.

Hazánkba a bécsi udvar hatására az osztrák és német rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok hozták be a szokást a 19. század első felében. Először egy martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz állított karácsonyfát 1824-ben, és a szokás a polgárság körében is egy-két évtizeden belül elterjedt. A szegényebb rétegek lassabban vették át az úri huncutságot, sok parasztcsalád csak a második világháború után kezdte fenyőfával ünnepelni a karácsonyt.

Az ajándékozás is a kereszténység előtti ünnepekből ered, a gyerekek és a szegények megajándékozása a rómaiaknál már a Saturnalia idején is szokás volt. Ez megmaradt Jézus születésének ünneplésekor is, később pedig több országban Szent Miklós ünnepe is keveredett hozzá. A fa alá nyilván csak akkor kerültek az ajándékok, amikor már díszített karácsonyfát is állítottak, tehát nálunk nagyjából a 19. század közepétől.

Népszokások is őrzik a téli napforduló emlékét, a magyar folklórban is találunk több ilyet. Az egyik legismertebb a karácsony másnapján tartott regölés, amivel az újévet köszöntik a legények és a házasemberek, akik házról házra járva kívánnak termékenységet és bőséget. Több vidéken szokás a kolompolás és az alakoskodás (állatbőrök viselése) is, ezekkel az ártó szellemeket űzik el. A betlehemezés is karácsonyi népszokás, amivel Jézus születését mesélik el, de néhány régi napfordulós ünnepben is találunk hasonló motívumokat: az ókori görögök ünnepén, a Lenaián is dramatizált formában adták elő Dionüszosz isten újjászületését, és az isten jelképeként egy kisdedet is felmutattak.

Az egyik legfontosabb keresztény ünnep és a pogány szertartások tehát összemosódnak a karácsonyban, erre bizonyíték a sok népszokás és mitológiai gyökerű rítus, ami gyakorlatilag minden keresztény népcsoportnál belekeveredik az év végi ájtatosságba. Hogy így alakult, az talán nem a történelem legszerencsésebb mozzanata, de nem is tragédia – közös nevezőként fogadjuk el, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, az meg már mindegy, hogy Jézus születése vagy a téli napforduló ürügyén szeretjük egymást.