Amerikai kutatók a 64 méter átmérőjű, ausztrál Parkes rádiótávcsövet használva először tanulmányozták alaposan a Tejútrendszer külső, halónak nevezett térrészében lévő, óriási gázfelhőket. A galaxisunk korongját gömbszimmetrikusan körbevevő tartomány csillagokban kevésbé gazdag, mint a korong; jórészt csillagközi gáz, valamint az egyelőre ismeretlen összetételű sötét anyag alkotja.

A halóban lévő, óriási gázfelhők (melyek elérhetik a 700 naptömeget, átlagos átmérőjük pedig 200 fényév) a galaktikus korong forgásával szinkronban, attól 400 - 10 000 fényév távolságban keringenek. Alyson Ford (Michigani Egyetem, USA) és munkatársai 650 felhőt tanulmányoztak, amelyekről kiderült, hogy eloszlásuk egyáltalán nem egyenletes: egyes régiókban háromszor annyi hidrogénfelhőt figyeltek meg, mint máshol – ráadásul ezeken helyeken az egyes felhők sűrűsége kétszer nagyobb, mint társaiké.

Úgy tűnik, hogy a halóban lévő gázfelhők elhelyezkedése korábbi csillagkeletkezési régiókhoz köthető. Az egyes régiók nagy tömegű csillagai néhány millió év alatt felhasználják üzemanyagukat, végül szupernóvaként felrobbannak. A robbanás következményeként nagy sebességgel (több ezer km/s) táguló gázbuborékok jönnek létre, amik egy kiterjedt térrészben felkavarják a környező gázanyagot. A gáz a halo koronghoz közeli tartományába fújódik ki, ebből jönnek létre az ott megfigyelhető hidrogénfelhők. A szuperbuborékok kialakulása és halóba jutása lassan zajlik – hasonlóan a pezsgőben lévő buborékok lassú felszínre emelkedéséhez.

A halo-gázfelhők további érdekes tulajdonsága, hogy egy idő után visszahullhatnak a korongra, magyarázva ezzel az ott lévő csillagközi anyag más vizsgálatok alapján kimutatott, folyamatos pótlódását.