Erre még nem vagyunk felkészülve - kommentálta az ötletet Ed Mitchell, egykori űrhajós, aki az Apollo-14 fedélzetén járt a világűrben. A NASA szóvivőjének reakciója az volt, hogy mindenképpen haza szeretnék hozni a Marsot felfedező űrhajósokat. Az ötletgazdák, Dr. Dirk Schulze-Makuch és Dr. Paul Davies viszont azt mondják, az egészet úgy kell kezelni, mint az Amerikába induló első telepes hajókat, amelyek utasai nem öngyilkos küldetésként, hanem egy új élet kezdeteként fogták fel az utat.

A Mars felszínén a földihez hasonló a gravitáció, van atmoszféra, fagyott állapotban víz, szén-dioxid. Az odaút a mai technológiával hat hónapot venne igénybe, és az űrhajók, mivel nem jönnek vissza, egyben az első telepesek lakóhelyeinek alapjául is szolgálhatnának. Elvileg minden technológia, ami az expedícióhoz szükséges, már rendelkezésre áll, vagy karnyújtásnyi távolságban van.

A terv szerint először két idősebb, 60 év körüli űrhajóssal indulna az expedíció, akik két külön űrhajóban indulnának az útra, majd később újabbak csatlakozhatnának a lassan kiépülő marsi bázishoz. Az első időkben gondokat okozna sugárzás, és az orvosi ellátás hiánya, illetve az a pszichológiai nyomás, ami a Marsot meghódító asztronautákra hárulna a tudattal, hogy már sosem térnek haza a Földre.

A sci-fi irodalomnak egyébként kedvelt témája az űrben egyedül maradó ember, általában az űrhajósoknak az őrülettel, idegen lényekkel, vagy öntudatra ébredő számítógépekkel kell megküzdeni ezekben a történetekben, mint a 2001 Űrodüsszeia vagy a Solaris. A Mars-expedíció tagjai annyira nem lennének elvágva a Földtől, mint a sci-fik szereplői, a kommunikáció, kis késleltetéssel ugyan, de megoldható a két bolygó között.

Mivel a NASA nem lelkesedik az ötletért, a két professzor a dinamikusan fejlődő magánűrhajózási cégekbe veti a bizalmát, úgy gondolják, hogy ott kellő mennyiségű pénz, és önként vállalkozók is a nagy útra.