Az amerikai űrkutatási hivatal sajtótájékoztatót hívott össze péntekre, aminek témája a néhány éve működésképtelenné vált Upper Atmosphere Research Satellite műhold visszatérése lesz a Föld légkörébe. A rossz hír az, hogy a műhold irányítatlanul zuhan majd le, elég nagy ahhoz, hogy ne pusztítsa el a légellenállás keltette hő, és a NASA egyelőre megbecsülni sem tudja, hogy a roncsai mikor és hol érik el Föld felszínét.
Az UARS műholdat néhány nap híján húsz éve, 1991. szeptember 15-én állította Föld körüli pályára a Discovery űrsikló. Tudományos célokat szolgált: tíz, akkoriban csúcstechnológiásnak számító műszerrel végzett méréseket a Föld atmoszférájáról. Vizsgálatainak fókuszában a Földet érő ultraibolya sugárzás és az ózonréteg állt, aminek kémiai összetételéről éveken keresztül szolgáltatott értékes adatokat a kutatóknak. Az eredeti tervek szerint a műhold küldetése három évig tartott volna, de ezt sokszorosan sikerült túlszárnyalni, mivel hat műszere egészen 2005-ig működőképes marad. Ekkor kapcsolták ki végleg, és irányították az addigi, 600 kilométer magasságban húzódó pályájáról a felszínhez közelebbi parkolópályára.
A hat és fél tonnás, közel 11 méter hosszú, négy és fél méter széles műhold hat éve közeledik lassan a Föld felé, és a NASA számításai szerint valamikor szeptember végén vagy október elején éri el azt a pontot, amikor a gravitáció elkapja, és az egyre alacsonyabb pályán keringésből zuhanás lesz. Ez mindennapos eset, az űrszemétre előbb-utóbb ez a sors vár, az UARS azonban túl nagy ahhoz, hogy a légkörben a súrlódás hatására teljesen elégjen.
A NASA kifejezetten az ilyen helyzetek kezelésére kifejlesztett szimulátora, az ORSAT azt jósolja, hogy a műhold a légkörbe való belépés után 150 darabra hullik szét, és ebből 26 túléli a zuhanást. A számítógépes modell szerint 532 kilónyi, több száz kilométeres zuhanás által felgyorsított, a súrlódástól az izzásig felhevült roncs becsapódása várható egy 800 kilométeres átmérőjű területen. A dologban az az igazán kellemetlen, hogy egyelőre nem tudni, hol lesz ez a terület, lehet valahol az óceánon, egy sivatagban, de akár egy sűrűn lakott nagyvárosban is.
Az űrhivatal közleménye szerint annak ellenére, hogy nem tudják megbecsülni a becsapódás várható helyét, megnyugtatóan kicsi a kockázata annak, hogy az emberi sérüléssel járjon, mivel a Föld felületén a lakatlan terület nagysága sokszorosa a lakotténak. Az űrhivatal mindenesetre folyamatosan figyeli a műhold helyzetét, és napról napra pontosabb adatokat kap a várható pályáról. A kritikus pont a légkörbe való belépés lesz, ennek a helye, és ennek idején a műhold pozíciója határozza meg a további pályát, illetve annak végső állomását. Ha ez lakott területre esik (amire az esély nagyon csekély), a legjobb esetben is csak néhány napnyi idő marad a környék kiürítésére.
A NASA néhány napja adott ki egy tanulmányt arról, hogy az űrszemét lassan, de biztosan kezd kezelhetetlenné válni, és az UARS lezuhanása csak hangsúlyozza a helyzet komolyságát. A következő években várhatóan egyre több hasonló méretű, a nyolcvanas években fellőtt, mára kiöregedett műhold jut majd az UARS sorsára, és zuhan le kontrollálatlanul. Az utóbbi években Kína és az USA is kísérletezik olyan rakétákkal, amelyek képesek megsemmisíteni műholdakat, mielőtt azok lezuhannának – bár ezek legalább annyira szolgálják egymás burkolt katonai fenyegetését, mint az űrszemét eltakarításának ügyét.
Minden idők legnagyobb lezuhant űrszemete a szovjet (később orosz) Mir űrállomás volt, amit az UARS műholddal ellentétben irányított módon kormányoztak vissza az űrből a légkörbe 2001 márciusában. A 130 tonnás űrállomást Progressz M1-5 rakétákkal navigálták a Csendes-óceán déli része fölé, ahol az Új-Zélandtól Japánig kiadott repülési és hajózási tilalom szorította a minimumra a baleset kockázatát. A becsapódási zónához legközelebbi lakott terület a Fidzsi- szigetek volt, ahol a helyiek és a turisták hangrobbanásokról és tűzcsíkot húzó, izzó meteorok záporáról számoltak be óceán felett.