Kína tetemes erőforrásokat fordít az űrprogramjára, míg Amerikában inkább leépítés zajlik. Az űrverseny győztesét még korai lenne kihirdetni, de az biztos, hogy az ázsiai ország jelenleg jóval kedvezőbb helyzetben van. Kevés rá az esély, hogy ez a trend megforduljon a közeljövőben.
Ez az első év, hogy Kínának több műholdat sikerült az űrbe juttatnia, mint az Egyesült Államoknak. Az erőviszonyok múlt héten fordultak meg, amikor Kína a Hosszú Menetelés 4B típusú hordozórakétával egy Cöjüan típusú távvezérlésű műholdat bocsátott az űrbe. A műhold pályára állítása a 19. sikeres kísérlet volt 2011-ben - ezzel szemben az Egyesült Államok idén csak 18 műholdat tudott fellőni.
Kína már sokadszorra állít kereskedelmi célú műholdat Föld körüli pályára, ám ez még nem garantálja a győzelmét az űrversenyben. Az viszont sokatmondó, hogy a következő tíz évben 10-20 űrhajó (tehát nem csupán űrszonda, hanem akár emberes űrrepülésre is alkalmas jármű) indítását tervezi, és egyes források szerint a fejlődés mértéke gyorsul. A Shanghai Securities News szerint a következő évtizedben Kína közel ötvenmilliárd dollárt költhet az űrprogramjára.
Egy nagyhatalom mindezt megengedheti magának. A Tiangong–1 projekttel létrehozták az első kísérleti űrállomást, ami nem alkalmas állandó ott tartózkodásra, de az Egyesült Államokon és Oroszországon kívül nincs még egy olyan állam, amely akár egy ideiglenes űrállomás létrehozására képes lenne. Távolabbi (de egyre közelebb kerülő) terveik között szerepel a Hold meghódítása, és már a Mars felé is tapogatóznak. Egyelőre nem látni, hogy megtérülnek-e az űrkutatásra fordított dollármilliárdok, de hogy az űrversenyben Kína mennyire komolyan vehető ellenfél, azt a fentebb említett projektek tételes felsorolása is mutatja.
Amerika korábban komolyan vette az űrversenyt, és a hidegháborúban folyamatos nyomás alatt tartotta a Szovjetuniót. A nyolcvanas évek végén bejelentett Strategic Defense Initiative, vagyis Reagan elnök csillagháborús tervezete totális eladósodást okozó katonai kiadásokra kényszerítette az egykori szovjet blokkot, ami végül a rendszer összeomlásához vezetett. Ezután az Egyesült Államok nyilván nem érezte fontosnak, hogy komolyabb összegeket fordítson az űrprogramra, mivel a megtérülés rövid távon nem lett volna kifizetődő.
Kínát azonban nem érintette a rendszerváltás. Az ország 1956-ban indította el az űrprogramját, kezdetben a szovjetek támogatásával, akik a kínai nukleáris programot is finanszírozták a hatvanas évekig. Még ugyanebben az évtizedben történt, hogy a két ország között elmérgesedett a viszony, a Szovjetunió pedig megvonta a támogatást Kínától. Ez visszavetette a fejlődést, de nem állította meg.
Nagyobb előrelépést hozott a CNSA, a kínai űrhivatal 1993-as megalapítása, valamint az utóbbi években tapasztalt robbanásszerű gazdasági növekedés. A fegyverkezési verseny végén Kína még a fasorban sem volt, mostanában azonban olyan eredményeket mutatott fel, amik még az Egyesült Államokat is megdöbbentették. Emlékezetes eset volt, amikor Kína 2007-ben lelőtte a saját műholdját; már az a tény, hogy rendelkeznek az ehhez szükséges technológiával, elegendő okot adott az aggodalomra.
Kína fölénybe kerülése annak is köszönhető, hogy Amerikát egyre kevésbé foglakoztatja az űr meghódítása. A költségvetésből egyre kisebb hányadot fordítanak a NASA finanszírozására, idén nyáron pedig leállították az űrsiklóprogramot is. Sokan odáig merészkedtek, hogy kijelentsék: az amerikai űrkorszak véget ért.
Az utóbbi években az amerikai űrprogram legnagyobb reménységének a feltörekvő magánvállalatok mondhatók. A katonai fejlesztések civil szférába való átszivárgása természetes dolog. Akár örülhetnénk is annak, hogy mindez az űrkutatással történik meg: általános vélekedés, hogy egy magánvállalat csak jobb gazda lehet az államnál.
Ez a feltételezés viszont az űrkutatásban nem állja meg a helyét. Egy NASA-méretű szervezet mögött ugyanis ott áll több évtizednyi tapasztalat, ami még akkor sem pótolható, ha azt egy szuperhatalom jóformán kifogyhatatlan forrásaiból finanszírozzák. Az űrprogramok költségei ugyanis roppant magasak; nem csupán a járművek megépítése és üzemeltetése emészt fel rengeteg pénzt, hanem a kutatás és a fejlesztés is.
Kína helyzete annyival könnyebb, mint az Egyesült Államoké, hogy náluk minden egy kézben összpontosul, és a Párt számára roppant fontos a presztízs. A központosított hatalom teszi lehetővé, hogy olyan látványos projektekre fordíthassanak esztelen összegeket, mint a holdraszállás, nyolc, űrprogramnak szentelt várost építése, és hat egyetemen űrkutatással foglalkozó szak indítása.
Kína jelenleg arra törekszik, hogy külső (vagyis amerikai és orosz) segítség nélkül is megálljon a lábán, miközben ez az amerikaiakszámára már nem fontos szempont.
Úgy tűnhet, hogy fölösleges aggódni a kínaiak űrbéli fölénye miatt. Érdemes azonban visszaemlékezni a hidegháborúra, amikor az űrversenyben elért részeredmények voltak a nagyhatalmak katonai potenciáljának fokmérői. Nyilván nem érdemes az egy évben fellőtt műholdak számából arra következtetni, hogy Kína már holnap a kőkorszakba bombázhatná a nyugati civilizációt, de az űrprogramjuk jelenlegi állásából azért következtethetünk a felkészültségükre.
Noha mindez csak spekuláció, a téma komoly elemzőket is foglalkoztat. Két évvel ezelőtt Japán aggodalmának adott hangot Kína katonai potenciálja miatt, és sokak szerint az Egyesült Államok nemzetbiztonságát is veszélyeztetheti a kínai űrprogram fejlődése. Egyesek szerint a két nagyhatalomnak nem is kellene együttműködnie az űrkutatásban.
Robert T. Bigelow, az űrtechnológiával foglalkozó Bigelow Aerospace alapítója októberben tartott beszédében szintén az Egyesült Államok vezetőségét okolta az űrprogram hanyatlása miatt. Szerinte az amerikai népjóléti programok, a magas nyugdíj és az államadósság tetemes növekedése tehet róla, hogy Kína fölénybe került az űrversenyben. Bigelow arra is kitért, hogy az amerikai közoktatás színvonala egyre romlik, amire Kína viszont egyre nagyobb hangsúlyt fektet; ez idővel több képzett szakembert garantálhat az országnak.
A két országot nemcsak az USA felemelkedése, hanem Kína hanyatlása is egyensúlyba hozhatná. A Bigelow-beszédben elhangzott, hogy az USA államadóssága 15 ezer milliárd dollárra rúg, ezzel szemben Kínának 3 ezer milliárd dollárnyi készpénze van. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman szerint Kínát még nem érte el az a válság, ami az Egyesült Államok gazdasági helyzetéért felelős, márpedig gyanítható, hogy erre is sor kerül. Ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek; csupán az tűnik biztosnak, hogy egy kínai gazdasági válság az ország űrprogramját is derékba törheti.