A NASA új radartérképe a Hold déli pólusvidékéről az eddigi legrészletesebb és akár egy jövőbeli holdbázis helyének kijelölését is elősegítheti, írta meg a Hírek.csillagászat.hu.

Minőség

A kaliforniai Jet Propulsion Laboratory (JPL) kutatói a goldstone-i nagy hatótávolságú űrkővető hálózat (DSN) 70 méteres rádióantennáját radar üzemmódban, valamint két 34 méteres rádióantennáit vevőként használva a Hold déli pólusvidékének eddigi legrészletesebb térképét készítették el. A térkép pontossága húsz méter képelemenként, ami az eddigi legfinomabb felbontás a Föld felszínéről végzett holdmegfigyelések között.

Összehasonlításul: a jelenleg Hold körül keringő japán SELENE (Kaguya) űrszonda nagyfelbontású kamerája mintegy tízméteres, a kínai Chang'e-1 holdszonda pedig csak 120-130 méteres felbontású képeket készít, pedig ezek az űreszközök csak száz kilométerre vannak a Hold felszínétől. A NASA 2008. végén útnak indítandó új holdszondája (Lunar Recconnaissance Orbiter, LRO) a tervek szerint 0,5-1 méter felbontású felvételeket fog készíteni. Addig azonban még jó egy év eltelik, és a Hold goldstone-i radarmegfigyelése, valamint a belőle származó holdtérkép mindenképpen technikai bravúrnnak tekinthető.

A holdi radarkísérletek friss eredményét a kutatók majdnem kétéves munkával hozták létre. A radarmegfigyeléseket 2006-ban végezték hat hónapos időszakban, három alkalommal a goldstone-i nagy parabola antennákkal, mint például a majdnem futballpálya méretű hetven méteres rádiótávcsővel. Egy-egy alkalommal ezzel az antennával 500 kilowatt teljesítményű és 90 perc időtartam hosszúságú radarjelet küldtek a Hold felé, amellyel annak déli pólusvidékén egyszerre 640-szer 400 kilométeres területét tapogattak le. A Holdról visszavert jeleket a két goldstone-i 34 méteres kisebb rádiótávcsővel fogták fel. Scott Hensley, a program irányítója szerint ezek az adatok a legjobb felbontásúak és pontosságúak a Hold déli sarkának környékén.

Durva felszín

Az új képeken a Hold erősen kráterezett, durva felszínű sziklás tájai láthatók. Vannak olyan mélyedések, kráterbelsők, ahová soha sem süt be a Nap, de lehetnek olyan helyek is a déli pólus környékén, amelyekről mindig látható a Nap. A jövőben tervezett robotos és emberes holdexpedíciók egyik célkörzete a Hold déli sarkvidékén levő Shackleton-kráter környéke lesz, amit azért részesítenek sokan előnyben, mert az állandó megvilágítás esetén a napelemekkel történő energiaellátás folyamatos lehet. Szintén érdekes még, hogy 1994-ben a Clementine-szonda, valamint 1998-ban a Lunar Prospector holdszonda adataiból a pólusvidékeken vízjég jelenlétét vélték felfedezni, de később kiderült, hogy inkább a durvaszemcsés, sziklás holdfelszínről volt szó és nem vízjégről. Az azonban továbbra is fontos kérdés, hogy vízjég helyett pontosan mit észleltek a korábbi űrszondák, illetve hogy az erősen kráterezett ősi felszínt hogyan alakították a nagy becsapódási események körülbelül 3,2 milliárd évvel ezelőtt.

A technika fejlődését jól mutatja, hogy az 1990-es évek első felében a NASA Clementine űrszondája a Hold felszínéről 1 kilométeres felbontással készített képeket, miközben néhány évvel ezelőtt már 150 méteresre sikerült letornázni a a goldstone-i radarmérések felbontását. Időközben ezt újabb nagyságrenddel finomították, azaz szűk 15 év alatt a földi radartechnika a Clementine képeinél ötvenszer jobb felbontás elérésére vált képessé.