"A németjeik miatt előztek meg minket?" – kérdezi Lyndon Johnson szenátor, az Egyesült Államok későbbi elnöke Tom Wolfe az űrhajózás hőskorszakáról szóló, Az igazak című könyvének filmadaptációjában, miután tudomást szerez a szovjet sikerről. "Nem, szenátor úr. A mi németjeink jobbak, mint az ő németjeik" – válaszolja a politikus egyik tanácsadója. A zseniális dialógus mögött történelmi tények vannak: a Szputnyik-1 előzményeihez legalább a második világháborúig kell visszamennünk.
Günter és Iván
Minden hordozórakéta ősatyja a V-2 nevű egyfokozatú, folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéta volt, amit a harmadik birodalom szakemberei fejlesztettek ki Peenemündén, a Balti-tenger egy kis szigetén egy mérnökgéniusz, Werhner von Braun vezetésével. A V-2 1942 márciusában startolt először, és rögtön fel is robbant, de az állandó tökéletesítéseknek köszönhetően 1944 szeptembere és 1945 márciusa között a németek már a háborúban is bevethették (több mint háromezer alkalommal). Az űrhajózás szempontjából azonban 1944 eleje a fontos dátum (pontosabb adat nem ismert): egy teszt során egy V-2 189 kilométeres magasságba jutott, és ezzel az első, ember alkotta tárgy lett, ami a világűrbe jutott.
A háború végén von Braun (aki egyébként az SS őrnagya volt) a híres Gemkapocs-hadműveletben 150 kollégájával és több tucat V-2-vel együtt az Egyesült Államokban talált új hazát. A szovjeteknek kisebb agyak jutottak, viszont a peenemündei létesítményekre és alkatrészekre ők tették rá a kezüket. Az amerikaiak németjei tehát tényleg jobbak voltak, de Truman elnök országában inkább a hagyományos légierőt fejlesztették, a rakétákra kevesebb támogatás jutott. Később James Gavin amerikai tábornok élesen bírálta a Pentagont a rövidlátásáért. "Gavin rámutatott, hogy az első szovjet szputnyik előtt egy évvel von Braun Jupiter-rakétát juttatott 1120 km-es magasságba, tehát már ekkor lehetséges lett volna egy amerikai mesterséges hold felbocsátása. A tábornok több ízben kérte a Pentagont, hogy engedélyezzék egy mesterséges hold startját, de kérelmeit sorozatosan visszautasították" – írja egy elismert magyar űrhajózási szakértő, Schuminszky Nándor az Aranysas magazinban megjelent cikkében.
A Szovjetunióban ezzel szemben kiemelt fontosságú ügyként kezelték az űrprogramot (különösen Hruscsov alatt). Míg az amerikaiak folyamatosan tájékoztatták a nyilvánosságot a saját, Vanguard (Előőrs) névre keresztelt programjukról, a távárisok teljes titokban fejlesztették tovább a V-2 rakétát egy zsenialitásban von Braunhoz mérhető tudós, Szergej Pavlovics Koroljov vezetésével. Koroljov repülőmérnökként kezdte, de ígéretes karrierje 1938-ban egy szibériai gulagban ért véget. A Sztálin-rezsimben ekkor a szilárd hajtóanyagú rakétákat támogatták központilag, Koroljov viszont folyékony üzemanyagban gondolkodott – ez és egy rosszindulatú kolléga, Valentyin Glusko feljelentése elég volt ahhoz, hogy Koroljovot tíz évre elítéljék. A mérnök megromlott egészséggel csak hat év múlva szabadult. Később megtudta, hogy Glusko volt a feljelentője, és a szovjet rakétaprogramokat beárnyékolta kettejük nyílt ellenségeskedése (többek között emiatt nem jutott el a Szovjetunió a Holdra).
Sivatagi show
Koroljov a Volga melletti Kapusztyin Jar katonai bázisán kezdte el továbbfejleszteni a V-2-t, és hamarosan felvetette az ötletet, hogy a bombák célba juttatására használt rakétatechnikát egy békés űrkísérletben alkalmazzák, így üzenve a világnak. A hadsereg ezt elutasította, de az SZKP (aminek 1953-tól már Koroljov is tagja lehetett) felkarolta az ötletet. A most 95 éves Borisz Csertok, a szovjet űrprogram egyik alapítója 50 év után először múlt héten adott interjút az AP hírügynökségnek. Ebben elmondta, hogy a szovjetek végig az R-7 harcászati felhasználásában gondolkodtak, és a katonai vezetők játékszernek tekintették a műholdat. Koroljov csakis a kormány támogatását élvezve valósíthatta meg a tervét, amihez a következő lépés egy kilövőállomás építése volt.
1955-ben a kazahsztáni sivatagban Tyuratam falucska mellett kijelölték a későbbi Bajkonur Űrközpont helyét (ami valójában elég messze, 370 kilométerre van Bajkonur várostól, az elvtársak éberségből adták neki ezt a nevet), és megkezdték az építkezést. A munkásoknak embertelen körülmények között, nem várt problémákkal megbirkózva kellett dolgozniuk. Rögtön az elején kiderült, hogy a homok alatt 7 méterre már agyag található, holott a geológiai vizsgálatok jelentései 50 méteres homokról szóltak – mint kiderült, a nagy titkosság miatt az első próbafúrások helyszínétől néhány kilométerre kezdték meg az építkezést, így ott egész más talajviszonyok uralkodtak (a munkálatok során egy föld alatti tavat is találtak). Nem csoda, hogy a munkások igen hamar jelentős lemaradásra tettek szert, amit később merész ötletekkel hoztak be (a startasztal betontetejét például külön, a tartópilonoktól függetlenül készítették el).
Az első startra 1957. május 15-én, moszkvai idő szerint 19:05-kor kerülhetett sor, a V-2-esből kifejlesztett R-7 Szemjorka (vagyis Hetes) interkontinentális ballisztikus rakéta első tesztje volt ez. Az eszköz 104 másodpercig repült, majd a sivatagba csapódott, ennek ellenére nyilvánvaló volt az új rakéta példátlan teljesítménye. A kerozinnal és folyékony oxigénnel működő, kétfokozatú R-7 hatótávolsága több mint nyolcezer kilométer volt, és a rakéta alapjául szolgált a későbbi hordozórakétáknak. Az első sikeres kilövés a hivatalos adatok szerint 1957. augusztus 21-én történt, így ez év végére minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a szovjetek mesterséges holdat küldjenek fel. Ehhez jó apropó volt a Nemzetközi Geofizikai Év, ami 1957. július 1-től 1958. december 31-ig tartott; a műhold ötlete még ennek keretében született meg 1954-ben.
Eleinte a szovjet tudományos akadémia főtitkárának elképzelése szerint egy másfél tonnás, több tudományos műszerrel felszerelt eszközt küldtek volna fel, de amikor tudomást szereztek arról, hogy Amerikában egy csupán néhány kilós műholdat terveznek felküldeni, a szovjetek a gyorsaság érdekében egy kisebb szonda fejlesztésébe kezdtek. Három hónap fejlesztés után 1957 őszére el is készült a Простейший Спутник-1, vagyis az Alap Műhold-1, amit a világ Szputnyik-1-ként ismert meg.
Műholdkelte
A szonda egy 58,5 centi átmérőjű, 83,6 kilogramm tömegű alumíniumgömb volt, amiből négy, 2,4 méteres antenna nyúlt ki. A gömb felületét tükröződőre alakították ki, hogy visszaverje a napsugarakat és kevésbé melegedjen fel. A műholdon kevés tudományos eszköz kapott helyet, az indítás célja ekkor még maga az indítás volt, vagyis az, hogy elérjék az első kozmikus sebességet (azt az elméleti sebességet, amivel bolygó körüli pályára lehet állítani egy objektumot – a Föld esetében ez 7,9 km/s). Csupán annyi műszer került az alumíniumkaszniba, amivel követni lehetett a Szputnyik-1 állapotát és helyzetét: két egywattos rádióadó (az egyik 20, a másik 40 MHz frekvencián sugárzott) és egy-egy műszer, amelyek a szonda belsejében levő nitrogéngáz nyomását és hőmérsékletét mérték. Az adók a legendás bip-bip csipogást sugározták, a mért nyomás- és hőmérsékletadatokat pedig belekódolták a csipogások hosszába.
A Szputynik-1-et 1957. október 4-én, moszkvai idő szerint este 10 óra 26 perckor lőtték fel egy R-7 rakétával. A start simán zajlott, és október 5-én hajnalban 1:22-kor a moszkvai rádió bejelentette, hogy a Föld első műholdja pályára állt. "Akkor még nem fogtuk fel, hogy mit tettünk" – emlékezik vissza Csertok. "Csak napokkal később estünk eksztázisba, amikor a világ felbolydult, és világos volt, hogy a Szputnyik-1 fordulópont civilizációnk történelmében."
Mivel a Szputnyik-1 meredek, 65 fokos pályahajlású útját úgy tervezték meg, hogy lassan elforduljon alatta a Föld, a következő napokban a siker bizonyítékát az egész világon észlelhették: a csipogást a nagy katonai vevőberendezések mellett rádióamatőrök is befogták. A műhold keringése során 227 kilométerre volt legközelebb a Földhöz, legtávolabb pedig 947 kilométerre, és 98 perc alatt kerülte meg a bolygót. A terveknek megfelelően három hétig sugározta a jeleket, mielőtt elnémult. Összesen 92 napig keringett az űrben, ezalatt 1440-szer kerülte meg a Földet és 70 millió kilométert tett meg. Végül annyira lelassult, hogy 1958. január 4-én a Föld légkörébe csapódott és elégett.
Koroljov nevét egyébként csak 1966-os halála után ismerhette meg a világ: a szovjet vezetés titokban tartotta a kilétét, és csak úgy nevezték, hogy "a főkonstruktőr". Tudományos cikkeket is csak álnéven publikálhatott, és amikor a Nobel-bizottság jelezte, hogy díjra jelölnék Koroljovot, Hruscsov elhajtotta őket mondván, az űrsikereket nem egy ember érte el, hanem az egész szovjet nép.
Pánik és letargia
A Szputnyik-1 kevés tudományos hasznot hozott (a rádióadás elemzéséből következtetni lehetett az ionoszféra elektronsűrűségére), üzenetértéke viszont kétségbevonhatatlan volt. Az amerikaiak jellemző reakciója a letargia és a pánik volt, vélt légifölényük a műhold hírére egy pillanat alatt oszlott semmivé. Aggódva figyelték az eget a "vörösök fegyvere" után kutatva, és ijedten szaladtak rögtönzött óvóhelyekre, amikor megpillantották az égen a Szputnyik-1-et (vagy amit annak véltek, az R-7 második fokozata ugyanis szintén Föld körüli pályára állt, és szabad szemmel sokkal jobban lehetett látni, mint az alig látható műholdat).
A kétségbeesést fokozta, hogy a szovjetek novemberben kilőtték a Szputnyik-2-t az első űrhajóssal, Lajka kutyával (a mérnökök Hruscsov kérésére egy hónap alatt dobták össze a műholdat), az első Vanguard rakéta indítása 1957. december 6-án viszont kudarcba és füstbe fulladt. Az akkori elnök, Eisenhower megbízására a von Braun vezette csapat csak 1958. január 31-én tudta Föld körüli pályára juttatni az első amerikai műholdat, az alig 14 kilós Explorer-1-et. Az eszközt a V-2 egyenes ági leszármazottja, a Jupiter-C vitte fel, gyakorlatilag megkerülve a katasztrofális Vanguard-programot (amelynek 11 startjából 8 kudarccal végződött). A program első műholdja, az 1958. március 17-én felküldött, nagyobb narancs méretű, másfél kilós Vanguard-1 így a dobogóra sem fért fel. Ennek ellenére bekerült az űrtörténelembe, mert még mindig a Föld körül kering, és még legalább 200 évig lesz a bolygó legöregebb műholdja.
A történtek hatására súlyos bizalmi válság tört ki az Egyesült Államokban. Szenátusi albizottság ült össze, hogy kivizsgálja, a látványos amerikai erőfeszítések ellenére miért a szovjeteké lett az elsőbbség. "A technológiában fontos csatát vesztettünk az oroszokkal szemben. Úgy látszik, veszélyesen elmaradtunk a Szovjetunió mögött néhány igen fontos területen" – mondta a bizottság első ülésén Johnson szenátor. Az amerikai űrprogramok koordinálására a kongresszus 1958. október 1-jén a korábbi aeronautikai szervezetekből létrehozta a National Aeronautics and Space Administration-t, azaz a NASA-t. Az eddigre már nyilvánvaló űrverseny ezzel új fordulatot vett: a nagy kérdés most már az volt, ki küld először embert az űrbe.