Az űrben egy pohár vizet nem lehet rendesen meginni. Ha nem vigyáz az ember, még a falat is kirepül a szájából, a haja folyton égnek áll, és az alváshoz le kell kötöznie magát - hogy olyan triviális dolgokat ne is említsünk, mint a fogmosás, a pisilés vagy a sakk. A gravitációhoz szokott emberi test és a gravitáció áldásait kihasználó ember alkotta eszközök nem nagyon tudnak mit kezdeni a súlytalanság állapotával.

És akkor itt van ez a felettébb kínos dolog, a szex.

A tudomány mai állása szerint ember még nem dugott az űrben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztatná az űrben dugás problematikája, sőt. De ha sor is került szexuális aktusra az űrrepülés idén 50 éves történetében, azt vagy sikerült eltitkolniuk az érintetteknek, vagy az űrkutatásban élen járó amerikai hivatal, a NASA, illetve orosz megfelelője, a Roszkoszmosz nem hajlandó róla beszélni.

Maguk az űrhajósok hallgatnak, mint a sír, pedig Gagarin 1961-es útja óta több mint ötszáz ember járt odafönt, köztük nem egyszer férfiak, nők vegyesen – hogyhogy egyiküknek sem jutott eszébe kipróbálni, milyen lehet az űrben?

Egy klub tagság nélkül

Azok, akiknek repülőgépen már összejött, a Mile High Club tagjaiként tartják számon magukat – ennek analógiájára elvben már létezik a 62 Mile High Club – a 62 mérföldes, vagyis 100 kilométeres távolsággal még Kármán Tódor állt elő, azóta konvencionálisan ott kezdődik az űr – csak éppen ennek a klubnak egyetlen tagja sincs, legalábbis hivatalosan. Nem hivatalosan persze mindenki gyanús, aki él.

Valentyina Tyereskova 1963-ban még egyedül repült, aztán csaknem húsz évnek kellett eltelnie a második nő űrrepüléséig, amely egyben az első koedukált misszió is volt. De Szvetlana Szavickaja, aki Leonyid Popovval és Alekszandr Szerebrovval repült 1982-ben a Szojuz T-7 fedélzetén, minden gyanú felett állt, házas is volt, kemény asszony, és külön szobát kapott a Szojuz orbitális moduljában, szó sem volt semmi huncutságról.

A NASA képviselői maguktól soha nem hozták szóba az űrszex ügyét, rákérdezni meg nem nagyon mert senki. Ha mégis, akkor a hivatalos válasz mindig az volt, hogy a szex nem űrhajóshoz méltó dolog, itt tudományos küldetésekről van szó, komoly szakmai-etikai kódexről (Astronaut Code of Professional Responsability), amely nem tér ki ugyan konkrétan a legénység tagjai között szövődő esetleges románcra, de előírja a jó magaviseletet, abba meg nem fér bele a dugás. Bár ez sincs így kimondva, de oda lehet gondolni.

Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk

Az USA ráadásul erősen protestáns szellemiségű, szigorú erkölcsű ország, a házasságon kívüli szex csúnya dolog, házaspárok márpedig nem rohangálnak az űrbe, szexről így nyilván szó sem lehetett.

Aztán ez az elmélet is megdőlt, amikor 1992-ben az Endeavour fedélzetén feljutott az űrbe az első házaspár, Mark Lee és Jan Davis. Nem mintha a NASA túlságosan örült volna neki: az űrhivatal nem akar házaspárokat látni az űrhajóin, nehogy a legénység két tagja közötti romantikus kapcsolat rossz hatással legyen a csoportdinamikára – a fenének hiányzik egy űrféltékenységi dráma, csak hogy a legrosszabb szcenáriót említsük. Lee és Davis azonban a kiképzés alatt jöttek össze, titokban megházasodtak, és a NASA-nak mindezt csak akkor jelentették be, amikor már késő lett volna mást találni helyettük, így férj-feleségként léptek az űrsikló fedélzetére. Azóta elváltak, és hivatalos életrajzaik szerint mindkettőjüknek két gyereke van. Hogy egymástól-e, és hogy a gyerekek hol fogantak, azt nem tudni.

Hírbe hozták egymással az orosz Valerij Poljakovot, azt az űrhajóst, aki a világon a legtöbb időt töltötte az űrben (két út alatt összesen 14 hónapot), és Jelena Kondakovát, a harmadik és egyben utolsó orosz űrhajósnőt, aki öt hónapot volt együtt Poljakovval a Mir űrállomáson. A híresztelés alapjául egy filmrészlet szolgált, amelyen a huncut Valerij játékosan vizet fröcsköl Jelenára, de az érintettek nem erősítették meg a pletykát.

Végzetes hibát követnénk el, ha nem szállnánk be a találgatásba, és ne próbálnánk meg legalább ötletszinten felcsillantani, mi minden történhetett az elmúlt néhány évben az űrben. Bár a NASA archívumában csupa szemérmes kép látható, vannak árulkodó fotók, félreérthetetlen pozíciókban lebegő űrhajósok, sokat mondó, elkapott pillantások, íme néhány közülük:

A súlytalanságban szeretkezünk

Az űrszex legviccesebb, egyben legkönnyebben vizualizálható része maga az aktus, amelynek akadályaként leggyakrabban Newton harmadik törvényét szokták felhozni. A hatás-ellenhatás törvényeként ismert szabály kimondja, hogy „két test kölcsönhatása során mindkét testre azonos nagyságú, egymással ellentétes irányú erő hat”. Az elmélet most mindegy is, a súlytalanság állapotában mindez annyit jelent, hogy elég egy meggondolatlan mozdulat, és szerencsétlen szexuális partner egy erőteljes lökés hatására egészen a Holdig repül.

Az űrhajósok és az űrhivatalok hallgatása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meginduljon a találgatás az űrszex gyakorlati megvalósíthatóságáról. A leghíresebb dokumentumot a témában a Usenet alt.sex hírcsoportba posztolták még 1989-ben: a 12-571-3570-es NASA-jelentés hosszasan ecseteli, hogyan kísérletezett az űrhivatal a különböző szexpozíciókkal a súlytalanság állapotában. A dokumentum szerint összesen tíz pózt próbáltak ki, a segédeszközök között voltak elasztikus övek és egy felfújható szexalagút, amely a partnereket volt hivatott egyben tartani. Próbálkoztak a sima összekapaszkodásos módszerrel is (például úgy, hogy a nő sarkait összekulcsolja a férfi fenekén), de mint a dokumentumból kiderült, ez nem bizonyult tökéletes módszernek. „Kezdetben ez a megközelítés izgalmasnak és ígéretesnek bizonyult, de ahogy a kísérletek a csúcspont felé közeledtek, váratlan probléma merült fel – áll a jelentésben. - Ahogy az egyik partner engedett a szorításon, a másik által nyújtott fogás elégtelen volt ahhoz, hogy lehetővé tegye a további löködést. Úgy gondoljuk, hogy az elégséges önkontrollal rendelkező partnerek használhatják ezeket a pozíciókat, de mi frusztrálónak találtuk őket.”

Idegen köldökbe utazgatunk

A NASA-dokumentum természetesen hoaxnak bizonyult, de ez nem akadályozta meg az űrszex iránt érdeklődőket abban, hogy továbbgondolják a lehetőségeket. A felvetett alternatívák között feltűnt többek között a „Három delfin” pozíció, amelynek lényege, hogy a delfinekhez hasonlóan az űrhajósokat egy harmadik társuk segítse a párosodásban.

Közvetlen tapasztalat híján a témában megszólaló komoly szakértők is csak találgatni tudnak arról, milyen lehet az űrben dugni, de az ő feltételezések között van jó néhány értelmes, a fizikai és fiziológiai törvényekből logikusan következő felvetés. Ezek szerint az űrben, a súlytalanság állapotában gyakori a hányinger, ami nem feltétlenül tesz jót a szexuális étvágynak. A szex általában izzadságot termel, ami az űrben különösen kellemetlen, főleg hogy a súlytalanságban lebegő apró izzadságcseppek felhő formájában gyülekeznek a partnerek körül. Nedves és forró, csak éppen kellemetlen. És ami még kellemetlenebb: a mikrogravitációs közegben általában csökken a vérnyomás, ettől lelassul a vérkeringés, ami azt jelenti, hogy a pénisz nem feltétlenül kerül a Földön megszokott állapotba. Talán nem is kellene erőltetni ezt az űrszexet?

És ha ott jobb, ott maradunk

Sajnos lehet, hogy nincs más megoldás. Mint azt a scifirajongók régóta pontosan tudják, a Föld előbb-utóbb vagy kihűl, vagy túlmelegszik, vagy megsemmisíti egy becsapódó meteor, és az emberiség egyetlen esélye a túlélésre, ha időben nyakába veszi az Univerzumot, és keres magának egy lakható bolygót. Ez azonban eltarthat egy ideig, és ha addig nem találjuk fel a hipertérugrást, valószínű, hogy a népesedést már az űrhajón, a súlytalanság állapotában el kell kezdenünk, úgyhogy az illetékes szerveknek érdemes lenne mielőbb elkezdeni a kísérletezést az űrszexszel.

De amilyen problémákkal jár maga az aktus, legalább olyan, ha nem komolyabb problémákat vet fel a súlytalanság állapotában bekövetkező fogamzás, a terhesség és a szülés. Jim Logan, a NASA orvosa, gyakorlatilag az egyetlen űrügynökség-közeli szakértő, aki érdemben megnyilatkozott űrszexügyben, néhány éve azt mondta, hogy a gravitáció hiánya problémákat vet fel a magzat fejlődése szempontjából. Orosz kutatók terhes patkányokon végzett kísérletei például azt mutatják, hogy gravitáció híján a magzat csontvázának csaknem minden részében 13-17 százalékos eséllyel leáll a fejlődés. Logan szerint gravitációra van szükség az idegi összeköttetések kialakulásához is, ami a születés után is folytatódik, és az immunfunkcióknak is rosszat tesz az űrben uralkodó mikrogravitáció.

Talán az űrsikló utolsó útján megtörik a jég. Christopher Ferguson, Douglas Hurley, Rex Walheim és főleg Sandra Magnus – jól jegyezzük meg ezt a négy nevet: talán bennük az emberiség utolsó reménye.