Az Urbanistán már többször is írtunk a rejtélyes újbudai hódról, melyről előbb csak szemtanúként tudtunk beszámolni, ám nem sokkal később létezésének tárgyi bizonyítékai is előkerültek. Az igazi persze az volt, amikor végre fotó is készült róla, nem is akármilyen. Horváth Ádám fényképével megnyerte a 2014-es Év Természetfotósa versenyén a Kezünkben a Föld-kategóriát.

Kérdésemre, hogy hogyan készült a kép, Ádám az alábbi, rendkívül kimerítő választ küldte. Alapos levelét már csak azért sincs szívem lerövidíteni, hisz így mindenki számára egyértelmű: miért szán valaki háromszáz órát egy igazán jó természetfotó elkészítésére.

Innentől övé a szó:

"A 300 óra megfigyelés azt jelenti, hogy

 A Nemzeti Múzeumból munka után haza, kb. 1 óra öltözködés és a fotós felszerelés összeállítása, kb. 15 perc a helyszín elérése (közel lakom), utána kb. egy óra, amíg a vakukat és a fényképezőgépet beállítom a (csaknem) teljes sötétségben. 

A fényképezőgépet és a vakukat távolról sütöm el.  A fókusztávolságot előre beállítom oda, ahova a hódot várom.  Ezt követi 2-3 óra mozdulatlan várakozás a hódra:

A leszerelés már sokkal gyorsabb: kb. 10 perc. Ezután haza, képek letöltése, értékelése, jegyzetek készítése: mi történt, mit hogyan állítottam be, és mi lett az eredmény, és annak eltervezése, hogy mit fogok másként csinálni.  Következő nap ugyanez.

• Ha felhős az ég, akkor jobban látni, talán mert a felhők visszaverik a város fényeit: ilyenkor a víz szürke. 
• Ha csillagos, akkor nagy a sötétség: a víz is fekete, a hódot is alig lehet látni.
• Ha csendes a víz és a víz felszínén úszik, már messziről látni a V-alakú csillámlásokról.
• Ha fúj a szél, semmi esély a távoli észlelésre, mert a hullámok a V-alakot összekeverik. 
• Ha hullámos a víz, a túlpart fényei elérnek egészen az innenső partig. Ha sima víz, a tükröződések sokkal rövidebbek.

Érdekes nem?

Gyakran a sima vizet foltokban szélbefújások fodrozzák: ez a képen nem mutat jól. Ha be van fagyva az öböl, nagy a csend. Ilyenkor hallatszik, ahogy rágják a fákat. A fejükkel törik át a jeget, hogy kijussanak a partra, illetve, hogy levegőt vegyenek. Egy-egy reccsenés, és tudni lehet, hogy ott a hód. Általában teljesen nesztelenül jönnek ki a vízből (csak néha lehet hallani a hátukról lecsurgó víz hangját) és teljesen nesztelenül ereszkednek vissza.

Szóval felhős ég, sima víz, hód a fényképezőgép előtt legyen és az élességi tartományban, az elem ne merüljön le az egyik berendezésben sem, az összes távirányító és vaku működjön, ember se jöjjön éppen akkor, ne legyenek különös riasztó hangok, a hód pedig valami értékelhető testtartást vegyen fel (például ne háttal legyen a kamerának), és már kész is a jó fotó. 

Az éjszakai fotózások mellett néhány hétvégi napon megpróbáltam fényképekkel dokumentálni a hódok tevékenységét.

Kenuzás közben láttam meg először. Levegőért jött fel egy pillanatra késő délután. Nem akartam hinni a szememnek. Talán csak pézsmapocok, gondoltam. Nézegettem a könyveket. De nem, ez mégis csak hód lehetett. Elkezdtem tanulmányozni a környezetet és csakhamar hódrágásokra lettem figyelmes. Majd elkezdődött a módszeres megfigyelés.

Szerintem

Hármat láttam együtt is kint a parton, de egymástól messze (talán a negyediket is láttam ugyanekkor, de az úszott és akár vadkacsa is lehetett). Viszont van képem két kicsiről, meg van képem egy nagyról és egy kicsiről. Feltéve, hogy mindkét szülő életben van, négyen kellett lenniük.

Legtöbbször egyedül láttam őket. Egyszer figyeltem meg játékos úszkálást: egy felnőtt és egy kölyök játszadozott éppen előttem, de nem sokáig tartott. Egyszer láttam, hogy a kicsi rátámaszkodott a szülő hátára a parton egy másodpercre. Más interakciót nem láttam közöttük.

Sokszor hallottam és láttam, ahogy a farkukkal a vízre csapnak, amikor megijednek, vagy nem tetszik nekik valami. Ezzel egyrészt az ellenséget szeretnék megfélemlíteni, másrészt riasztják a többieket.

Egyszer a hód éppen kint volt a parton, amikor egy fiatal pár jött le. A hód belevette magát a vízbe. Amikor megijed nem törődik semmivel: akkorát csobban, mint ha egy hatalmas követ dobnánk a vízbe.

A fiatalember megdermedt és izgatottan kémlelte, hogy mi történt (vadászeffektus, a pár védelme). Persze nem látott semmit. Egy idő után megnyugodott, majd visszamentek az útra. A hód is kisvártatva újra megjelent: pontosan tudta, hogy nem rá vadásztak.

Egy másik alkalommal egy fiatal társaság telepedett meg a közelemben. Talán tudták, hogy én is ott vagyok, de cseppet sem zavartatták magukat. Hangosan beszélgettek és ittak. Egyszer csak  a hód elúszott előttünk. Észrevették, de a hód lebukott, így nem tudták eldönteni, hogy láttak-e valamit, vagy csak a szemük káprázott. A hód kisvártatva újra elúszott előttünk. Ezt is észrevették és az egyik srác azonnal követ ragadott (vadászösztön), hogy megdobja. Ekkor kénytelen voltam megszólalni és kérni, hogy ne tegye, mert egy védett hód úszik előtte. Elcsodálkoztak, hogy hód él Budapesten, majd szép csendben elmentek, hogy tovább már ne zavarják megfigyeléseimet. Az aznapi fotózásnak azonban már lőttek.

Máskor egy közelben parkoló autó szirénája szólalt meg pont a legrosszabbkor, és nem is hagyta abba vagy két óra hosszat. Mondanom se kell, aznap nem készült felvétel. A hódok nagyon jól hozzászoktak a környezeti zajokhoz: vonat hangja, a sétányokon közlekedő emberek beszéde, a repülő hangja, az étterem zaja, úgy egyáltalán a város dübörgése, mind-mind nem érdekli őket. De a megszokottól eltérő hangoktól megijednek.

Volt olyan is, hogy még nem fejeztem be a felszerelés felállítását, amikor megjelent az egyik. Épp felálltam, amikor kiúszott a partra. Mozdulatlanul álltam és figyeltem. Kb. 5 méterre voltam tőle. A felszerelésem egyik darabját fellökte, ami elkezdett úszni a vízen. Kénytelen voltam elriasztani: a kezemben lévő kendőt eleresztettem. A hód abban a pillanatban elmenekült. A felszerelést még éppen ki tudtam halászni a vízből.

A legközelebb két méterre volt tőlem. Már kezdtem nagyon izgulni, mert az interneten lehet látni videókat, amikor a hód emberre támad, illetve lehet olvasni arról, hogy 

mert elvérzett, mire a segítség megjött. Szóval kezdtem izgulni és gondoltam ideje lesz biztonságos távolságra kerülnöm. Persze, ha támadni akart volna, esélyem se lett volna felállni és elmenekülni, de szerencsére nem ez történt: amint észrevette, hogy megmozdultam visszarohant a vízbe. Meglepően gyorsan tud szaladni. Nagyon gyorsan. És meglepő a felnőtt hód nagysága is. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mekkora, de a szubjektív élmény az, hogy igen-igen nagy és erős, látva azokat a rönköket, amiket kicipel a partra.

Befejezésül még egy történet.Egyszer egy hétig ültem lesben egy fánál, amit éppen rágott. A fa a parthoz nagyon közel volt és erősen dőlt a víz felé. Persze egyszer se jött ki rágni ameddig én ott voltam. Egy újabb hét elteltével egy szombat délután visszatértem a fához ellenőrizni, hogy mi van vele. Friss rágások nyomát láttam. Az ágai remegtek. Furcsa volt, mert nem volt szél. Nem értettem a dolgot. Egyszer csak

Az elvékonyított törzs már nem bírta el a korona súlyát. Egyébként is az az érzésem, hogy a hód nem dönti ki a fát, mint egy favágó. Csupán elgyengíti, majd a szél vagy a fa saját súlya fejezi be a munkát."