„A sétabot újra reneszánszát éli, öröm kézben fogni szép anyaga, kidolgozásának mívessége miatt, ahogy nagyapáink korában is egykoron.” Na igen, ha már kis sétapálcahatározó-írásra adja az ember a fejét, stílszerű, hogy legalább Bujanovics Eduárdnak hívják – gondoltam magamban, miközben a háború előtti bútorok közt lavírozva egy gyors pillantást vetettem a könyvkínálatra. Nem volt kérdés, a Hosszúlépés Lechner Ödön-sétáján nem aprózták el a szecessziót.

De mentem is tovább, el a pult mellett, miközben harmincas évekbeli plakátok tömkelege nézett le vigyázón a flódnit majszolókra. „Csak vehettem volna selyemcipőt meg délutáni kalapot” – dorgálta meg szakadt farmeromat egy eddig ismeretlen, békeidőbeli illemtankönyveken edzett belső hang, akinek még derengett, hogy ebben a teremben nyolcvan éve a tweedzakó és a gondosan elnagyolt oldalválaszték volt a punk: na ja, a régi szép idők, amikor beszélgetőtársunk érzelmi reakcióiról örülhettünk, ha a cvikker párásodása adott némi fogódzót.

Tetszett amúgy ez az új hang, mert volt stílusa (tollboás-kiskosztümös etikett-tanárnőnek képzelném, épp csak egy kicsit túl erős kölnivel), egyedül azért halkítottam le magamban, hogy egyéb szorongásaimra is kellő figyelmet tudjak fordítani. A Lechner Ödön-sétától azért tartottam először, mert a magyar szecesszió nagy alakja-kulcsszón és pár híres épületen nem tudtam sokat Lechnerről, ami ideális konstelláció, ha előadásra megy az ember – csak mindjárt más a helyzet, ha interaktív városi sétára tart, ahol naplórészletek, utalások és tárgyak segítségével a résztvevőknek saját maguknak kell megtalálniuk már a helyszíneket is. Utána pedig külön izgalmas lesz úgy megírni az egészet, hogy a leendő sétálóknak se lőjek le semmit, lehetőleg még azt se tudják belőni, hol járunk.

Na jó, egy helyszínt elárulok: az Egyetem téren találkoztunk, a szemerkélő eső ellenére elszánt arccal gyülekeztek a nagyjából 6 és 60 év közötti résztvevők. Összesen négy csapatra osztottak minket a szervezők, a miénkben egy négyfős család biztosította a nemzedékeken átívelő együttműködést. Ezt csak részben szánom töltelékklisének, tényleg szükség volt rá, mert a játék időre ment, a gyerekek lelkesedése és gyorsasága mellett kellettek a felnőttek tapasztalatai és okostelefonjai is.

Persze nem úgy vágtunk bele, hogy a Google lesz a legfőbb segítőnk, de a Lechner-életműben kevésbé jártas résztvevők végül rászorultak (persze egy másik csapatban volt, akit épp az zavart meg, hogy az egyik épületről tudta, hogy 1897 előtt épült, még mielőtt az új művészetet megteremtő 49 művész kivonulhatott volna a városi művészeti központból). De a szervezők is bátorítottak mindenkit, hogy használjuk a netet, ha kell, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül csüggtünk az újabb és újabb darabkákkal kiegészülő térképünk, képeslapok, idézetek mellett a Lechner-rajongói és várostörténeti oldalakon.

Az apropó Lechner halálának századik évfordulója, a csapatok az erre az alkalomra készült emlékéremért versenyeznek. Mi nem vettük halálosan komolyan, mondjuk könnyű dolgunk volt, a gyerekek rárezonáltak a kincskeresésre, úgyhogy amíg elvégezték a piszkos munkát, volt idő beszélgetni. De az azonnal lejött, hogy volt olyan csapat, akit jobban megcsapott a versenyszellem. Mi a végére jöttünk bele, volt, hogy már egy kukába és eldobott mekis zacskóba is benéztünk, hátha még egy jelet találunk. A kukában csak szemét volt, a zacskóban már az sem, végül már nyilvánvalóan bezárt épületekbe csöngettünk be, az egyikben az egyenruhás őrség vezetője magyarázta el udvariasan, hogy ők biztos nem állomáshely a Mágnások és muzsikusok-sétán.

Végül megint kiderült, hogy az a jó a sétákban, hogy nyitott, érdeklődő embereket hoznak össze – másfél órán át kerestük a kincset, és mire meglett, rájöttünk, hogy a csapatszellem az igazi kincs. Vagy legalábbis kénytelenek voltunk ezt mondani, miután az igazit egy másik csapat nyerte meg. Díjat így végül úgy nyert az Urbanista, hogy mindenki verhetett magának saját emlékérmet, még ha nem is ezüstöt – én egy flódnit dobtam be mellé, miközben Bujanovics Eduárd műve helyett egy albumot lapozgattunk a csapattal, és már csak futólag csapta meg az orrom a tollboás hölgy kölnije.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!