Elképesztően klassz házban jártunk. A magyar Bauhaus egyik legszebb emléke a Napraforgó utcai lakótelep, melynek egyik épülete nem olyan rég gazdát cserélt. Az új tulajdonos pedig felújította úgy, ahogy azt egy műemlékhez illik (sőt, kicsit még annál is jobban ügyelve a részletekre), de közben a mai igények szerint is lakhatóvá is tette. A ház is izgalmas, meg az is, ami történt vele, szóval elmentünk és megnéztük.

Ha magyar Bauhaus meg modern, akkor Napraforgó utcai kísérleti lakótelep. Vannak persze Budapesten két világháború között épült menő villák itt-ott (például ez a még mindig piacon levő csoda ), de egy komplett utca, amelyik megmaradt napjainkig, mint egy világvárosi Hollókő, egy Poirot-hangulatú Wekerletelep, na az csak itt van.

Bár valamennyi épület áll, azért nem egyforma minőségben élték meg a XXI. századot. Van, amelyiknél minden kor oda tette a maga – nem feltétlenül igényes, olykor egészen sufniszellemű – lenyomatát; van, amelyiken látszik, hogy lakói nem értékelték a művészi értéket az elmúlt évtizedekben; és sajnos vannak, amelyeknek láthatóan nincsenek is lakói. Persze az összképért még így is rajongani lehet.

Az egyik nem is olyan rég gazdát cserélt, és az új gazdája úgy döntött, felújítja, a mai kor igényeihez igazítja az épületet, de úgy, hogy közben megpróbálja visszahozni a régi idők hangulatát.

Vagyis egy olyan hangulatot, amilyen tulajdonképpen soha nem uralkodott a házban – mint az egy kis kutakodás után kiderült. Ugyanis a házzal együtt a tulajdonos megkapott egy csomó fényképet, levelezést, visszaemlékezést is,  így pontosan megismerhette az ott élők történetét, és azt is, hogyan, mire használták az épületet.

A ház első lakója – egy jó nevű ügyvéd – egy nyugati trendeknek megfelelő, modern családi házba költözött, az egészet konzervatív módon, teljesen neobarokk berendezésekkel lakta be . Halála után lánya örökölte a házat, aki alig nyúlt valamihez: így maradt meg a ház szinte eredeti állapotában a XX. század végéig.

Olyannyira nem változtatott semmit, hogy amikor visszatért a koncentrációs táborból, az apró horogkeresztet sem távolította el, amit a távollétében a beszállásolt német katonák karcoltak a szekrényébe. 

Azzal élt együtt évtizedeken keresztül. Ott van ma is. 

Hátborzongató, de jó, hogy az új tulajdonos sem távolította el – mint ahogy az öreg szekrényt sem.

Persze maga a ház nem csak ezektől a megőrzött emlékektől érdekes. 

Egy fiatal tervező, ifj. Masirevich György munkája, aki nyitott volt minden újra: élharcosa volt az „új építésnek”, írt, agitált, szervezett, tervezett. Ő volt az egyik megálmodója és kilobbizója az egész lakótelep-építésnek is.

Úgy néz ki, ebbe az épületbe, mely ha nem is az első, de mindenképp korai munkája volt, mindent beletett, amit csak tudott. Még akkor is, ha az utcáról nézve egyáltalán nem hivalkodó, nem villog semmi extrával. Merész viszont a hatalmas, kertre néző kétszintes sarokablak, ami egy vidám üvegházzá varázsolja a nappalit – ezzel szinte az egész házat. Friss technológia lehetett a fűtés is, ami azonban nem nagyon lehetett hatékony: a pincében elhelyezett kazánból áramlott fel a meleg levegő, amit szellőző rácsok elmozdításával lehetett beengedni a lakótérbe (ezek azok furcsa fémelemek a szobafalakon).

Furcsán hajtogatható a konyhaablak, eredeti a gyermekszoba tolóajtajának zárja is. Divatosan hullámzik az emeleti és a lépcsőkorlát.

A gyönyörű ház azonban nem csak azért érdekes, mert nem nagyon akad kívül-belül ilyen szépen megmaradt modern épület a 30-as évek Budapestjéről. Izgalmas azért is, mert a felújítás egyszerre felelt meg a műemlékvédelem elvárásainak és a lakhatóvá tételnek – anélkül, hogy stílusában elütő elemekkel tűzték volna tele.

Az új tulajdonosnak az volt az alapvetés, hogy amit lehet, megőriz. Ez így elsőre nem hangzik valami nagy célkitűzésnek, de ő szó szerint vette. Az itt-ott nyikorgó parketta, a helyenként megrepedt konyhakő, és jó pár eredeti kapcsoló/aljzat maradt.

Két lehetősége van ilyenkor az embernek: vagy úgy hagyja, ahogy volt (hacsak nem lel fel valahol egy épp olyan elemet a korszakból), vagy lecseréli az egészet. Itt az első megoldás mellett döntöttek. A képeken például látszanak az eredeti, világos színű villanykapcsolók és konnektorok, illetve a mai gyártású sötétek, melyeket hosszas vadászat után találtak meg egy német gyártónál. Érdemes megfigyelni, hogy az aljzatok elhelyezése az eredeti: alig arasznyival a padló felett vannak.

(Teljesen offtopik, de olyan érdekes, hogy majd egy évszázadnak kellett eltelnie a bevezetéstől, míg a konnektorok felkúsztak elérhető magasságba, a villanykapcsolók meg lekerültek oda, ahol a gyerekek is felkattenthatják a villanyt.)

Ügyesen oldották meg a nagyszobai ablakok szigetelését: az eredeti, fémkeretes, fekete „verandaablakon”" belül egy vadonatúj fehér is került, mely azonban pontosan követei az eredeti osztását. A két szín játéka olyan jól sikerült, hogy nem is tűnik utólagos beépítésnek.

Eltaláltak a radiátorok is. Azok szintén nem voltak eredetileg a lakásban, mely valószínűleg nagyon hideg lehetett a fentebb leírt fűtési móddal. A lámpák részben eredetiek, részben a korszakból származó világítótestek, részben a stílust követő mai darabok – de harmonikus egészet alkotnak.

Amit teljesen újra kellett gondolni, az a fürdőszoba, bár egy-két elem azért ott is megmaradt, a legtöbb részletnél csak a hangulatra tudtak ügyelni.

Amúgy érdekes, hogy mennyire korszerű a ház felépítése. A tálalót leszámítva simán el lehetne képzelni egy ugyanilyen elrendezést új építésű háznál is. Azt lehet mondani, hogy szebb lett mint új korában, de mindenképpen előkelőbb.

Bár egyelőre nem hirdeti sehol sem a tulajdonos, szeretné majd bérbe adni a házat, valakinek, aki a korszak és a stílus szerelmese. 

Még több kép az egykori állapotokról itt, a jelenlegiekről pedig itt látható.