A városi vásárok építményeire rendszerint ideiglenes építményekként tekintünk.

Ez magában hordozza azt az állítást is, hogy a városi köztéri létre, a városi köztéri fogyasztásra átmeneti eseményként gondolunk, amely időben nem terjedhet ki a város mindennapjaira. A Vörösmarty tér erre az állításra évek óta rácáfol, az egymást érintő ünnepek és kulturális események folyamatosan veszik használatba a teret miközben a megjelenő épített környezet és infrastruktúra továbbra is ideiglenes.

A történelmi városfejlődés során ezek az események hosszú idő alatt pontosan tudtak definiálódni a térben ezzel teremtve meg a (köz)térhasználatot és a számukra szükséges közös vagy köztes tereket. A vásárok / piacok működésének alapvető attribútuma, hogy szigorú szabályok és hierarchia alapján rendeződik térben és időben is – ez a hatékony működés alapja. A város saját belső rendjén belül egy újabb, kisebb léptékű rendszer lép életbe, amely így városi szövetben is kifejti hatását. Átmenetet képez a köztér és a ház, csarnok-piac és a vándorkereskedő valamint a kereskedelem és a fogyasztás között. Ezen viselkedés materializálódásai az olyan épített térsorok, amelyek képesek ezt az átmenetet megteremteni és azt fenntartani valamint az események időbeli változékonyságát flexibilisen kezelni.

Az építészeti alapelem egy klasszikus primer térforma – a dongaboltozat, amely mátrixba állítva számos struktúrát képes alkotni; az egyoldalú árkádtól a keretes piazzán keresztül a paloták és vásárcsarnokok térbeli rendjéig. Ezek a térsorok a városi események narratívájának hátterei és aktív formálói is egyben.

Az ULTRASTRUKTÚRA [US] nem ideiglenes berendezése, kelléke, díszlete bizonyos városi eseményeknek. Az US sejtjei nem szétszedhetőek, nem lapra-szerelhetőek, nem rakásolhatóak, így nem lehet valahol a várostól elzárva raktározni. Nem lehet, mert az US nem berendezés a városban, hanem maga a város, a várost pedig nem lehet elrakni.

Az US helye mindenkor a város tereiben van, léte nem értelmezhető azon kívül. Ennek köszönhetően persze tetszőleges helyre szállítható, áthelyezhető, de nem eldugható. Ugyanúgy tűnhet fel a Széll Kálmán téren, akár a Vörösmarty tér vásári kavalkádjában. 

A város infrastruktúrája láthatatlan. A várostest rejti magában és csak olyan csatlakozási-pontokon bukkan elő ahol nagyobb léptékű rendszerekhez kapcsolódik. Ezzel ellentétben a bódé-vásárok esetében láthatóvá válik ez a rejtett rendszer. Az ultrastruktúra homogén, nyomtatott sejtje már magában foglalja a működéshez szükséges rendszerek hálózatát, azokat minden elem csatlakozásánál folytonosítani tudja. Az anyagában színezett, monolit elemek sorolása így végtelenített, önmagában is zárt rendszert tud alkotni - egy elem cseréjével a rendszer javítható, elavulása esetén darálható, anyagában újrahasznosítható.

A jelenlegi bódék az árusított áruk ára és/vagy a bennük létrejövő kulturális programok minősége miatt bár a középosztály tagjait – és ezen belül (vagy kívül) az értelmiségieket – szolgálják ki, esztétikai megjelenésük nem képes reprezentálni ezt a társadalmi réteget.

A karácsonyi Vörösmarty téri vásár egy vidéki vurstli felhozatalával gazdagítja a város karácsonyi hangulatát. Egyedül az árak reprezentálják, hogy a célközönség az a módos, a pénz költésére és kultúrafogyasztásra sokat adó, de a minőséggel már kevésbé törődő osztálytudatlanok lehetnek.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a vásár nélkülözi azokat a márkákat – a közép- és felsőkategóriás design termékeket valamint a középkategóriás éttermek kihelyezett falatozóit és más kultúrák konyháit – amelyek számára marketing szempontból nem engedhető meg a bódék miliőjében való megjelenés.

Hiszünk abban, hogy bizonyos építészeti formák bizonyos kulturális magatartásformákat testesíthetnek meg. Nem kívánunk ítéletet mondani semmilyen kulturális és társadalmi közösség felett (mint ahogy a jelenlegi bódék hangulata felett sem), de számon kérjük e közösségek öntudatosságát, reflexivitását.