A csernobili atomkatasztrófa szellemvárossá változtatta az erőmű dolgozóinak a települését, ám a szovjetek röpke két év alatt felépítettek egy új várost, kicsivel odébb. Az utolsó szocialista várost, amelyik egyben élhetőnek, sőt szerethetőnek is tűnik. Vagy mégsem?

Ahol azeriek és örmények közösen jótékonykodtak

Erről a két, egymást gyűlölő kaukázusi nép fiairól sajnos inkább az jut az eszünkbe, hogy egyikük vesz a Tescóban egy fejszét, és szétveri a másik fejét. Pedig képesek voltak összefogni, hogy a csernobili katasztrófa után egy új várost építsenek.

A csernobili atomkatasztrófa volt a szocialista tömb egyik utolsó nagy,  ideig-óráig hazugságpropagandával rejtegetett tragédiája.

Ám a gorbacsovi enyhülés politikájának, a glasznosztynak és a peresztrojkának a jótékony hatása már a katasztrófa után kiürített Pripjaty városa helyett épített új város, Szlavutics (ukránul: Славутич, oroszul: Славу́тич, angolul: Slavutych) megtervezésében és kivitelezésében is nyomon követhető.

Ugyanis az atomreaktor-robbanás előtt az erőmű dolgozói és családtagjaik zömében nem a középkorig visszavezethetően fennálló Csernobilban, hanem 16 kilométerrel távolabb, egy kifejezetten számukra épített, új településen laktak. Ez volt Pripjaty.

1970-ben kezdték felépíteni ezt az „atomvárost”. A katasztrófát megelőző évben, 1985-ben már közel ötvenezer lakosa volt, és ha nincs az atombaleset, akkor a tervek szerint 80 ezer fősre duzzasztották volna fel. Pripjaty ma szellemváros. A robbanás okozta sugárzás felezési ideje 30 év (pont jövőre tartunk ott), jelenleg katasztrófaturisták látogatják a múlt század '70-es, '80-as éveire jellemző arculatú települést.

Egy új atomváros építéséről közvetlenül az atomkatasztrófa után döntöttek az elvtársak, miután kiderült, hogy Pripjaty a sugárzás miatt életveszélyesen lakhatatlanná vált.

A Dnyeper folyó bal partján, már biztonságosnak tartott területen, az erőműtől 50 kilométerre jelölték ki az új város helyszínét. A még nagyobb távolság ellehetetlenítette volna a dolgozók ingázását.

A belorusz határ mellé, egy erdőben épített városból az erőműhöz vonattal ingázó munkások a nyomvonalon Fehéroroszországot is átszelik. Amíg mind Ukrajna, mind Belorusszia a Szovjetunióhoz tartozott, mindez nem volt téma.

A katasztrófa előtt kilencezer dolgozója volt az atomerőműnek, de még utána is háromezren dolgoztak folyamatosan a kárelhárításon, beleértve a betonszarkofág építését a felrobbant IV. blokk köré. Sőt, az atomerőmű többi blokkját csak évekkel később állították le és csupán 2000-ben zárták be végleg.

Az egész Szovjetunióból verbuvált 35 tervezőirodát bíztak meg az új város tervezésével. A Pripjatyból kitelepítettek jelentős része sugárbeteg volt. Sok volt a fiatal családos ember, így rendkívül magas volt a gyerekek aránya is.

A szovjetek valami olyasmit léptek, ami valós tartalommal töltötte meg az akkori enyhülés egyik fő szlogenjét, az emberarcú szocializmust.

Ugyanis belátták, hogy egy, a pocsék szocialista tervgazdálkodás átkaként bekövetkezett atomkatasztrófa után épített 

A gigászi méretű sarló-kalapácsok és vörös csillagok, Lenin-szobrok, sztahanovista bányászokat és traktoristákat mintázó domborművek meg atommodellek helyett (főleg szocialista léptékkel mérve) élhető lakóépületek, fás parkok és sok-sok, minőségi játszótér épült. Szlavuticsban egyedül az áldozatok emlékét ápoló emlékművek foglalkoznak a nukleáris energia tematikájával, valamint olyan utcanevek, mint:

Csernobil hősei.

Meglepő, hogy a gyermekvállalási kedv ma is jobban pörög itt, mint Ukrajna más részein. Ráadásul a sugárterhelés ellenére a születések száma Szlavuticsban magasabb, mint az elhalálozásoké. A városnak 25 ezer lakosa van.

A sugárzás azonban nem haladja meg a megengedett mértéket. A környező erdőkben viszont táblák figyelmeztetnek a sugárfertőzésre, és a szennyezett talajban nem javallott gombázni.

Új város jellegből adódóan talán abban is egyedülálló ez a település, hogy a helyi múzeumban az első szlavuticsi házasságkötés és gyermekszületés is fényképpel dokumentált. Sajnos a múzeumban értelemszerűen a fő téma a csernobili katasztrófa.

Azeri, örmény két jó barát

A katasztrófa után Szovjetunió-szerte olyan összefogással vágtak bele a város felépítésébe, ami magyar példával talán a leginkább az 1879-es szegedi nagy árvíz utáni, a legnagyobb adományozó városokról elnevezett körutakra emlékeztet.

Ugyanis a Szovjetunió nyolc tagköztársasága fogott össze, és az általuk felhúzott nyolc lakónegyedet az adakozásban rész vett akkori tagköztársaságok (időközben független államok) fővárosairól nevezték el.

Az örmény, azeri, grúz, orosz, ukrán, észt, lett és litván lakótelepeket Jereván, Baku, Tbiliszi, Moszkva, Kijev, Tallinn, Riga és Vilnius névre keresztelték.

A témából építész-szakkönyvet publikáló előadó, Jevgenyija Gubkina elmondta, hogy a helybéliek a mai napig úgy definiálják városnegyedenként önmagukat, hogy: bakui, jereváni, moszkvai vagy éppen tallinni stb. lakosok.

A tagköztársaságok a késői szocialista építészeti trendeket ötvözték a nemzeti építészetükre jellemző elemekkel. Mindez nem az enyhülésnek köszönhető, mert már a szocreál térhódítása alatt is elvárás volt a nemzeti építészeti elemek használata. Olyannyira, hogy a második világháborút követően az NDK-t felépítő keletnémet építészeket olyan meglepő kritikákkal illették a szovjet megmondóember-elvtársak, hogy az épületeik nem elég németek.

Hiszen az egyik definíciója szerint

Például a baltiak által épített lakónegyedekben – különösen az észteknél – erőteljes a skandináv hatás. A letisztult, puritán, funkcionális formavilág.

Azt azonban tudni kell, hogy Szlavutics nem az ötvenes években lecsengett szocreál stílusban épült, ugyanis hajlamosak vagyunk a későbbi, nem csak szocialista építészetet jellemző stílusokat – mint például a brutalizmust – is leszocreálozni.

A szlavuticsi lakóépületek nyolcvan százalékát építették többlakásos házban, míg a fennmaradóak zöldövezeti családi házak, az átlagos szocialista minőségnél jobb kivitelben.

Pedig mind a tervezés, mind a kivitelezés rohamtempóban zajlott, hisz a kitelepítetteknek mielőbb fedél kellett a feje fölé. A tervezéssel még a katasztrófa évében, 1986-ban végeztek, két év múlva, 1988-ban már tömegesen költözhettek be a lakók a vadiúj épületekbe.

   

Happy end?

Ezek után azt gondolnánk, hogy Szlavutics a körülményekhez képest sikertörténet. Sokáig így volt ezzel Gubkina, a téma kutatója is. Megkereste a projekt egykori főmérnökét, aki ezt mondta:

Ha újrakezdhetnénk, csupán egyetlen dolgot kellene másképp csinálni: Szlavuticsot nem kellene felépíteni. Nincs helye egy városnak az erdőben.