Az ötödik évemet kezdtem szeptemberben az építész karon a Műegyetemen. Pont négy éve, az első félévben az egyik tárgy keretében várostúrára mentünk, ahol tíz útvonal közül lehetett választani. A mi sétánk a Dob utcában végződött, ahol az utolsó állomásunk a Rumbach Sebestyén utca sarkán álló trafóház volt.

A minket vezető tanár megkérdezte, hogy van-e köztünk olyan, akinek tetszik ez az épület. A csoportból talán egy-két ember jelentkezett bizonytalanul.

Most még nem baj, ha nem tetszik. Addig kell viszont erre az egyetemre járnotok, amíg meg nem szeretitek

– mondta erre. Azt a trafóházat – és még másik kettőt Pesten – nagyapám, Léstyán Ernő tervezte. Talán érthető, miért vagyok büszke erre a történetre azóta is.

Sajnos tőle már nem tanulhatok, egy éves voltam, amikor elment közülünk. A három trafóházhoz viszont rendszeresen elmegyek, próbálom én is megtanulni azt a gondolkodásmódot, mely szellemében azokat tervezte, és amiért 1967-ben Ybl díjat kapott. Azóta több írás is megjelent ezekről az épületekről, mindegyik az egyszerű tömegformálást, az eltérő funkció őszinte felvállalását, de a környezetéhez való illeszkedést, a szép arányú homlokzatokat és az elegáns, visszafogott anyaghasználatot méltatta.

Most azonban egy negatív fejlemény miatt lett újra aktuális a téma. A Csarnok téri transzformátor-épület főhomlokzata elé – ahogy az az Építészfórumon megjelent – egy szállodát terveznek építeni. A telket már eladta az önkormányzat egy izraeli befektető cégnek, és az első lépések is megtörténtek már a kivitelezés felé is.

Nyilván nem véletlen, hogy jóval az engedélyezés után, az építkezés megkezdése előtt pár héttel publikálták a látványterveket. A leendő szálloda tudomást sem vesz a kialakult tér minőségéről, geometriájáról, átlátásairól. Megszünteti azt a finom kapcsolatot, amivel Léstyán Ernő épülete a Vásárcsarnokhoz viszonyul, és a teresedés közepébe tolakodóan nyomul be, mit sem törődve azzal, hogy egy nála talán nívósabb épületet tüntet el vizuálisan. Mi több, a transzformátorház alapvetését törli el az eléépítéssel, hiszen annak célja a tűzfalak eltakarása, a sérült épülettömb lezárása és egy új köztér létrehozása volt.

Talán az sem véletlen, hogy Vadász Bence – szintén Ybl díjas építész – épülete bemutatásában végig ELMŰ épületként hivatkozik a szomszédos házra, egyszer sem említi, hogy az is egy korábbi építész elismert munkája volna. Úgy kezeli, mint egy utcai kapcsolószekrényt, mint valami szükséges rosszat. (Valószínűleg ez így is van, állítólag a befektető cég megpróbálta az ELMŰ-től megvenni a trafóházat is, de szerencsére nem adták el nekik. Ha a beruházón múlik, már rég lebontották volna, hogy még néhány szobával nagyobb szálloda épülhessen.)

Szomorúan olvastam a szálloda terveiről szóló cikket. Úgy éreztem, hogy az abban leírtaknak épp az ellenkezőjét valósítja meg Vadász. Az ilyenkor szokásos, már-már elvárt mondatok – „a tervezett épület tudatosan úgy próbál a környezet szerves elemévé válni, hogy egyéni, mai hangon fogalmazza meg helyét a park e centrális pontján. Nem próbál konkurálni míves környezetével, hanem érdekes, szabálytalan monolitikus tömegével kontraszt hatásával inkább kiemeli azok részletgazdag homlokzati kiképzését" – mintha nem a tervezett házról szólnának, hanem épp a transzformátorházat méltatná, ami valóban ezeket az elveket követte. Mintha ő is érezné, hogy ez lenne a helyes, de valamiért mégis az ellenkezőjét teszi.

Szeretném azt hinni, hogy van még visszaút, hogy meg lehet változtatni a terveket, hogy meg lehet menteni egy kiemelkedő épületet a pénz vezérelte érdekek rombolásától. Remélem, lesz a szakmában annyi összetartás, hogy ezt el tudjuk érni. Az utolsó pillanatban vagyunk, de talán még nem késő aláírásunkkal támogatni ezt az ügyet. Ha szó nélkül hagyjuk, akkor a továbbiakban is ez az utolsó pillanatban való tájékoztatás lesz a szokás, és más értékes épületek is hasonló helyzetbe kerülhetnek, ha valaki(k) gazdasági érdeke úgy kívánja.

Egy héttel ezelőtt építészettörténet-előadásunk volt. Épp a '60-as évek hazai építészete volt a téma, és többek közt a Csarnok téri trafóház is szerepelt a vetített példák között. Nagyapám háza egyetemi tananyag lett, és lehet, hogy mi vagyunk az utolsó évfolyam, akik óra után a Szabadság hídon átsétálva élőben is megnézhettük még, mit tart a szakma – és a Műegyetem tanári kara – követendőnek. Pár év múlva talán már csak azt lehet megnézni, hogyan lehet egy egykor nagyra tartott épületet megalázni, tönkretenni. Lehet, hogy az is tananyag lesz, csak más okokból...

Léstyán Bence

építészhallgató

BME ÉPK