Kő Boldizsárnak még decemberben jelent meg a könyve, aminek már akkor is nagyon örültem, amikor még nem is olvastam. Elsősorban azért, mert felmentem hozzá a mesebeli budai házukba, ahol a legendás kávéfőzőgépével készített egy csodálatos kávét, meg mellé valami föld alatt érlelt levelekből és frissen vágott gyömbérből egy klassz teát. Utána vagy két órát mesélt mindenről.

Aztán hazavittem a könyvet és nagyjából ott folytathattam, ahol abbahagytuk, folytatódott a történet a könyvben: még a mesebeli házikó, meg tea is van benne, a kávéfőzőgépről nem is beszélve, az többször is szerepel.

Na de ki is ez a Kő Boldizsár?

Mindenekelőtt játszótértervezőként ismerjük, aki klasszabbnál klasszabb mesekertekkel szórta meg a várost, az országot, sőt azon túl is egy-két helyet. 

A Belső tárlat című könyvből azonban kiderül, hogy azért ő alapvetően egy szobrász, akinek vannak nem játszóteres szobrai is itt-ott, de tulajdonképpen azért mégis inkább illusztrátornak tartja magát (mint rájöttem olvastam is olyan könyvet, amihez ő készítette a rajzokat).

Amúgy meg sok minden más is, a zenésztől a bábkészítőig. Sőt bár iszonyúan tiltakozna ellene, ha ezt mondanám rá, igazából sikeres vállalkozó is, aki azonban csak annyit vesz el, amennyi kell, munkát ad egy csomó nehezen kezelhető művészfigurának, közben szépeket alkot és jól érzi magát.

Na és mostantól elmondhatja magáról, hogy író is. És nem csak azért, mert egyszer egy kéziratát odaadta Lázár Ervinnek, akitől levesfőzésnek álcázva egy csomó irodalmi tanácsot kapott.

Hanem mert írt egy olyan könyvet, ami tulajdonképpen önéletrajzi regény, de van benne egy csomó minden más is, leginkább életbölcsességek, meg praktikus tanácsok, olyan élethelyzetekre, mint a megcsúszott határidő, a munkaügyi ellenőrök kezelése vagy épp a flexkezelés.

Hogy mi a műfaja? Hát mondjuk mese. Fel is merült bennem, hogy felolvasom a kamasz gyerekeimnek, pedig nagyon komoly dolgokról van benne szó: halálról, vallásról, egy kicsit politikáról, még alkoholizmusról is, de ilyen vidám, szívderítő történetfüzért rég nem olvastam. 

Jó volt rácsodálkozni, hogy ő is imádta az állatokat gyerekkorában és gorillákat gondozott, és hogy felnőtt fejjel kapott rá a Bartók Rádióra, pedig korábban nem nagyon bírta a komolyzenét. 

Ahogy olvastam, egyre inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy ez a Kő Boldizsár olyanforma fickó lehet, mint én. Csak hát mint megtudtam, nem én vagyok az első, akinek könyve nyomán épp ugyanígy a saját gyermekkora vagy fiatalkori emlékei jöttek elő. Szóval lehet, hogy mégsem nagy személyes hasonlóságról van szó, csak arról, hogy tökéletesen meg tudja találni azokat a közös pontokat, amik szinte mindenkiben ott vannak.

Valószínűleg ezért tud ilyen jó játszótereket készíteni. Na meg ilyen jó könyvet írni.

A könyvet itt lehet megvenni. Még több köztéri művészetért kövesd az Urbanistát a Facebookon!