Mire való a védett homlokzat, megmenthetők-e a romos ferencvárosi házak, és kitől lesz szociális szempontból is sikeres egy városrehabilitáció? Az elmúlt hetekben többször is szóba került, hogy Budapest IX. kerületében korábban védett épületeket bontanak, illetve terveznek bontani. A témában több kérdést is elküldtünk az önkormányzatnak, de feleletet akkor nem kaptunk rájuk – egy technikai malőr miatt nem küldték el azokat nekünk. Most azonban a polgármester, Bácskai János és a főépítész, Szűcs Balázs személyesen válaszolt a cikkben feltett kéréseinkre, és még számos másra, amelyek a beszélgetés során felmerültek.

Miért kell bontani? Rengeteg üres telek van Középső-Ferencvárosban, melyek közül több is önkormányzati tulajdonban volt, de úgy értékesítették azokat, hogy nem kötelezték a vásárlót az építésre.

Bácskai János: Azokat a foghíjtelkeket, ahol évek óta nem indult meg az építés, száz százalékban az előző vezetés adta el. Semmiképpen nem szeretnénk besározni a ferencvárosi városrehabilitációt, amelyik egy 25 éves sikertörténet, és amit minden kerületvezetés fontosnak tartott, de 2000-ig gyakorlatilag haveroknak adták el az önkormányzati ingatlanokat. Amikor kiderült, hogy a mai Holokauszt Múzeum mögötti épület 6,5 millió forintért, vagyis egy akkori lakás áráért ment el, akkor tettünk feljelentést az ügyben. Azóta ellenőrzött a folyamat. Ezeket a megkötött szerződéseket azonban nem tudjuk felülírni, vagy csak nagyon kivételes esetekben. Most egy fejlesztő 50 millió forintos plusz költséggel építi újra az eredeti homlokzatot a Vendel és a Lenhossék utca sarkán, mert sikerült köteleznünk erre, de ez egy kivételes eset.

Ha ennyire könnyű levenni egy épületről a védettséget, akkor mi értelme a védelemnek?

B. J.: Nem levenni volt könnyű, hanem rátenni. 1996-ban úgy döntött az önkormányzat, hogy amiket nem akar elbontani, azokat az épületeket védelem alá vonja. 350 ház kapott valamilyen védettséget, 80-nál a teljes épület, 270-nél csak a homlokzat. Akkoriban még mindenki tele volt reményekkel, hogy a rehabilitáció villámgyorsan menni fog. 25 év alatt 300 milliárd forint ment el csak erre, aminek a kétharmada magántőke, egyharmada közpénz volt. Ez utóbbinak is a nagyobb része a kerület saját forrásából van, ezt kiemelt feladatnak tartottuk, és abban mindig egyetértett az önkormányzat, hogy a városrehabilitációt támogatni kell, akár más célok rovására is. Ám ezzel együtt is nagyjából 70 olyan ház maradt máig, amivel kezdeni kell valamit, és a felét muszáj lesz elbontani. Önerőből, uniós forrásokból és más támogatásokból is csak évi 2-3 épületet tudunk felújítani. Muszáj bevonni tehát a magántőkét. Ők viszont nagyon ritkán hajlandók áldozni arra, hogy megőrizzenek egy régi homlokzatot.

Szűcs Balázs: Ahol az önkormányzati fejlesztett, ott minden esetben rekonstruáltuk a homlokzatokat, a magánberuházásoknál csak két helyen történt ilyen: a Viola utcában megőriztek, a Mester utcában pedig újraépítettek egyet. A szakma nagyon sokra értékelte ezeket az erőfeszítéseket, de a piac nem igazolta vissza az elvárásaikat.

B. J.: Ott tart ma a műemlékvédelem, ahol a környezetvédelem tartott 20 éve. Akkor csak nyűgnek és fölösleges kiadásnak ítélték a cégek, mert még nem alakult ki egy környezettudatos vásárlói réteg. Most még a műemlékvédelem is csak fölösleges kiadásnak tűnhet a magántőkének.

Nem lehet rávenni őket, hogy vállaljanak terheket?

B. J.: Ferencvárosban ragaszkodtunk nagyon sok minden megtartásához. A VIII. kerületben nem csak homlokzatok vagy házak, de telkek, utcák tűntek el. Ezzel nem megbántani akarom őket, az is egy út, amit ők követnek, és a végeredmény még így is jobb lett, mint amilyen volt. De azért nálunk más a helyzet. Ha Krúdy ma előjönne a haverjaival, hogy nézzük meg a csajokat az Angyal utcában, akkor minden utcát és házhelyet megtalálnának. Na jó a Kerekerdő park az új, bár odáig szerintem nem mentek el.

Sz. B.: A Kerekerdő park is úgy jött létre, hogy elbontottunk egy háztömböt és a helyére egy közpark került. Ez egy egész Budapesten egyedülálló fejlesztés volt. Nincs még egy kerület, ahol a rendszerváltás óta ne csökkent, hanem nőtt volna a zöldfelületek aránya. Ez pont azért van, mert mi kötelezzük a fejlesztőket arra, hogy az építési terület 20%-át adják vissza a köznek: így jönnek létre azok a városi park méretű zárt köretek a háztömbök belsejében. De máshol is vállalnak pluszkiadásokat a fejlesztők. A SOTE Elméleti Tömbje mellett van két régi, keskeny épület, ahol a beruházó hajlandó 30 millió forintot áldozni arra, hogy ne kelljen megtartania az eredeti homlokzatokat. Ha megmarad a mai homlokzat, akkor félszinteltolások és lehetetlen alaprajzok alakulnak ki. Az utcában már egyetlen eredeti ház sincs meg amúgy. Kérdés, hogy kell-e nekünk ez a 30 millió? Megtartsunk-e két homlokzatot, és akkor később tud megépülni mondjuk egy új játszótér?

De miért volt fontos olyan épületeket védelem alá vonni, amelyek nem érdemelték meg azt?

Sz. B.: 1996-ban, amikor a védelemről döntöttek, nagyjából mindent el tudtunk volna adni, mert mindenre lett volna vevő – de csak nyomott áron. Akkor nagyon helyesen úgy látta az önkormányzat, hogy nem herdálja el a vagyont, csak fokozatosan adja el azt, amije van, viszont drágábban. Ezért tett védetté ennyi épületet.

Tehát pusztán ingatlanpiaci szempontok alapján döntöttek egyes épületek védettségéről?

Sz. B.: Igen, a célunk az volt, hogy lassítsuk a folyamatot.

Akkor miért kell pont most lebontani ezeket a házakat és eladni a telkeket?

B. J.: Mert még mindig sokan vannak, akik embertelen körülmények között, nagyon rossz állapotú lakásokban élnek. A rendszerváltás után 32 ezer lakás volt Ferencvárosban, ebből 10 ezer alacsony komfortfokozatú. Mára ez a szám az egytizedére csökkent, de ez még mindig azt jelenti, hogy ezer ilyen lakás van. Vannak családok, akik 25 éve várnak arra, hogy ne kelljen a folyosóra kimenniük vécézni.

De nem ők fognak beköltözni az új házakba.

B. J.: Nem, de a kárpótlásukat ki kell fizetnünk valamiből. Ezt pedig csak a vételárból tudjuk. A Balázs Béla úti ingatlanokat most 570 millió forintért adjuk el, amiből most el tudjuk költöztetni őket: kapnak új lakást vagy pénzt. Ez megy 25 éve, ez is know how része. Olyat nem csinálunk, mint a VI. kerületben, ahol lakókkal együtt adták el a házakat, akik azután ki voltak szolgáltatva a beruházónak.

Sz. B.: Egy magánberuházó egész biztos nem úgy gondoskodik a lakókról, mint az önkormányzat. Nálunk a hivatali dolgozók egy jelentős csoportja foglalkozik azzal, hogy ne kitelepítésnek fogják fel a változást az itt élők, hanem érezzék, hogy jobb körülmények közé kerülnek.

Vannak védett homlokzatú házak, amelyek értékéről lehet vitatkozni, de az Erkel 18 esetében szinte mindenkinek az a véleménye, hogy az egy szép és értékes épület volt.

B. J.: Az Erkel 18-nak valóban nagyon szép volt a homlokzata, de mögötte menthetetlen állapotban volt az épület. Meg lehet nézni, milyen körülmények között éltek ott emberek.

Miért volt olyan sürgős pont ennek az értékesítése?

B. J.: A ház hátul összeér egy fővárosi telekkel, ahonnan a metróépítés zajlott. Az a két telek pedig akkor igazán értékes, ha egyben lehet eladni. A főváros azt kérte, hogy vegyük le róla a védelmet és adjuk oda nekik, mi pedig cserébe megkapnánk a Schöpf-Merei Kórház épületét azzal a feltétellel, hogy oda költözik az önkormányzati hivatal. Ez akkor jó ötletnek tűnt, csak időközben bevezették a kormányhivatalokat és kiderült, hogy nincs szükségünk 4000 négyzetméterre, legfeljebb a felére, úgyhogy nem tudtuk garantálni, hogy ide csak hivatal költözik. A csere így végül nem jött létre, de addigra már üres volt a ház, és levettük róla a védettséget. Nem lett volna értelme visszatenni. Mit csináljunk vele? Elkezdtük árulni, a 14. pályázaton vették meg. Ha védett, talán akkor sem megy el.

Itt nem lehetett volna legalább a homlokzatot megmenteni?

Sz. B.: Nem volt olyan a műszaki geometriája, hogy gazdaságosan meg lehetett volna feleltetni a tűzvédelmi és mélygarázsépítési kötelezettségnek, vagy ki lehetett volna mögötte építeni egy korszerű beosztást.

Tele van a város olyan példákkal, ahol ez sikerült, akár úgy hogy megtartották a régi homlokzatot, akár úgy, hogy visszaépítették.

Sz. B.: Ha az V. kerület lennénk, és lehetne belőle 5 csillagos szálloda, akkor megcsinálhatnánk. De mi nem az V. kerület vagyunk, itt nem ér annyit egy ingatlan, hogy a beruházónak érdemes legyen ezzel foglalkozni.

B. J.: Egy új homlokzat is lehet jó. Ott a Goethe Intézet: a helyén egy földszintes ház volt, most pedig egy olyan épület, amelyik mai, de mindenki szereti. Akik azt mondják, hogy az új épület tönkreteszi az Erkel romantikus-klasszicista utcaképét, azok nézzék meg akár Google Streetview-n, hogy mi volt ezzel a házzal szemben: egy üvegkalicka.

De ha egy fogsorból hiányzik egy-két fog, attól még nem kell kiverni a többit is.

B. J.: Nem persze nem, de ez most szerencsére nem verekedés. Lehet mondani, hogy bűn egy ilyen homlokzat lebontása, de a büntetést nem érezzük arányosnak. Döntenünk kell, hogy kivárunk, és családok élnek tovább embertelen körülmények között, vagy lemondunk egy homlokzat megtartásáról. Nem dönteni viszont a legrosszabb.

Sz. B.: Ez olyan mint egy orvosi műtét, ahol sebeket kell ejteni a betegen, hogy meggyógyíthassuk. Ezek persze fájnak, de előbb-utóbb beforrnak, begyógyulnak. Ahogy a város testébe is belesimulnak majd az új beépítések. Megteheti az orvos, hogy nem műt, csak imádkozik, de akkor minket fognak elővenni, ha meghal a beteg.

Kíváncsi rá, mi történik a budapesti műemlékekkel? Kövesse az Urbanistát a Facebookon!