Pár éve egy szép kora tavaszi napon egy játék keretében jártam először a Budai Arborétumban . A Móricztól pár lépésre a Villányi útról kanyarodtunk be egy széles kapun, és egy csendes, békés erdőben találtuk hirtelen magunkat. A meglepetés erejével hatott rám, amit ott láttam, hiszen korábban fogalmam sem volt róla, hogy itt a város közepén egy vadregényes kert bújik meg!

Most újra visszamentem, hogy kényelmesen, ráérősen sétálgassak itt. A romantikus kert kis utacskái szép lombos fák alatt vezettek. Sokuk épp most virágzott, ezért színekben és illatokban sem volt hiány. Itt-ott ismerős virágok, hangulatos sziklakertek kísértek utamon. Nem értek a növényekhez, ezért laikusként szemléletem csak, és csodálkoztam rá egy-egy fajra.

A kialakított tavacska mellett még vadkacsával is találkoztam, de tele volt az „erdő” csicsergő, zengő madarakkal is. Néhol kóbor macskákkal jártam együtt, míg el nem csábították őket a cikázó pillangók. A kert végében a borostyánleveles épület lábánál a pipacsokkal szemben egy helyes kőlány üldögélt rózsát tartva kezében. Ennél jobb helyre nem is ülhetett volna. 

Akkor még nem tudtam, hogy ez a szép kert, – mint telhetetlennek a ráadás – bizony folytatódik a Ménesi út felett is! A kovácsoltvas kapun túl a szép tágas parkot egy régi – romos – kastély keretezte. Széles barokklépcsőjén már nem tipegnek kecsesen a női topánkák. A természet buzgón birtokba vette a házat, ami kívül-belül otthonává vált. A málladozó lépcsőkön vadszőlő-féleség futott elém sietve, az alagsor kis ablakaiból pedig lombos, kúszó növények köszöntek rám.

Nem csak a környező, borostyánba csomagolt épületek, hanem a természet, látszólagos érintetlensége is kíváncsivá tett. Mintha egy elfeledett kastély lakói Csipkerózsika álmukat aludnák, és nem vennének tudomást róla, hogy a világ fejlődése nélkülük is továbbrobogott. Kinyitottam hát a könyveket és fellapoztam a régi mesét, hogy újra megelevenedjenek a régi hősök.

Történetünkben egészen az 1848-as szabadságharcig nyúlunk vissza, hiszen az abban résztvevők végül elkeseredésükben visszavonultak, és kerti munkálatokban keresték lelki nyugalmukat. 1850-ben az Országos Magyar Gazdasági Egyesület megalapítása után hat évvel Havas József tett javaslatot, egy vincelléreket, pincemestereket és kertészeket képző tanintézet felállítására. Hála Ferenc József adományának és a nemesek jelentős összegű támogatásának 1860-ra el is kezdte működését az iskola, melynek igazgatója dr. Entz Ferenc lett, aki korábban egyébként a szabadságharc honvédorvosa volt. A felkérés nem érte váratlanul, hiszen övé volt egykor a mai Keleti pályaudvar melletti területen létrehozott legnagyobb Haszonkertészeket képző Gyakorlati Tanintézete. 

Ezen a hatalmas területen kezdte még meg működését 1860. június 2-án a Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet. A kert mérete sokat változott. A lágymányosi területeket eladva, kezdetben még csak a mai Felső kertben működött, később már az Alsóban is. A jól körülhatárolt terület a Villányi út – Szüret utca – Somlói út között a közelmúltig a  Budapesti Corvinus Egyetemhez tartozott,  január 1-jétől a Szent István Egyetemhez.

A Felső Kertben az első itt álló épület terveit Knabe Ignác készítette. A kis alápincézett földszintes ház bővített, illetve ráépített formában ma is látható az intézmény E épületeként. A képzés itt és a tankertben folyt, mégpedig olyan magas színvonalon, hogy még

Miután az intézmény 1881-ben állami tulajdonba került, a Vincellérképezdéből Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet lett, s az évek során területeit tovább növelte, első ízben mintegy 4 kataszter holddal. 

Az arborétum kiépítéshez azonban olyan főkertészre volt szükség, aki nem csak a hajtatást végzi szakszerűen, de az üvegház terveit is elkészíti, valamint felügyeli annak megépítését is. Erre a feladatra a Szászországból érkezett Räde Károlyt nevezték ki, aki a terület főkertésze is lett egyben. A munkálatok két ütemben, 1893 őszén és ’94 tavaszán folytak. A kert kialakításában ügyeltek arra is, hogy a növények rendszertani hovatartozása alapján csoportosítsák a fajokat, és ezzel a kertészeti oktatást is megkönnyítsék. A háromhektáros területen ezerféle fa és cserje, valamint 90 évelő növényfaj kapott otthont.

Ahhoz azonban, hogy a tanításhoz bemutató tér is rendelkezésre álljon az iskola a mai Felső Kert alatti részt is megvásárolta, így a mai Alsó Kertet, sőt további területeket, egészen a Bocskay útig. A kísérleti telepen gyümölcsöst és zöldségtermesztő egységeket alakítottak ki.

1894-re nem csak a kert, hanem az igazgatósági, (ma F) illetve a tanítási (ma D) épület is felépült. Ezzel a tereprendezéssel pedig létre is jött az az U alakot formáló terület, mely az ún. Díszteret öleli körül.

A reprezentatív igazgatósági épület előtt húzódó 5 méter széles út egykor a nyugati és keleti kaput kötötte össze. A park kis utacskái 1,5-2 méter szélességben készültek el. A változatos színekben, formákban pompázó beültetett virágok között pálmafa pompázott. A két sziklacsoport közül az egyiket kaktuszokkal ültették be, míg a másikat (mint annyi más erdészeti és kertészeti alkotást abban az időben) „Erzsébet királyné emlékének” szentelték. A gyönyörű, lejtős kert szintkülönbségét 5-5 lépcsőfokkal küszöbölték ki. Jókai Mór, ki maga is a növények szerelmese volt, úgy emlegette a helyet, mint a

Gellérthegyi Paradicsom.

Az I. és a II. világháború azonban sok kárt okozott itt is. A Dísztér látványa így az évek során sokat változott, egyszerűsödött. A kertben – a ma is látható igazgatók, professzorok szobra közül – Bereczki Máté mellszobra 1956-ban került a főtér közepére, az egykori pálma helyére. A téren utoljára nagyobb szabású beültetés 1944-ben volt, amikor az Arborétum fennállásának 100. évfordulójára több ezer tulipán tarkította a Díszteret.

A parkot lezáró igazgatósági épület irodahelyiségekből, könyvtárból, valamint (akárcsak a Füvészkertben) az igazgató lakásából állt. Utóbbiban három szoba, konyha, kamra és fürdőszoba adott otthont a családnak, valamint itt kapott helyett saját lakrésszel az alkalmazott is. A földszinten virágkötészeti gyakorló, növényélettani és kórtani gyűjtemény, valamint egyéb pincehelyiségek voltak.

Az elkészült – mai D – tanítási épület növénytani, fizikai, kémiai, trágyatani előadóteremmel, rajzteremmel, fényképészeti sötétkamrával várta a diákokat. A pincékben aszalóhelyiségeket és szerszámkamrát alakítottak ki. Az egykori térképeken "lakásokként" azonosított,

Az új internátus megépültével ezek a helyiségek is tantermekké váltak.

A háborúk pusztítása után megkezdődtek a helyreállítások, fejlesztések, korszerűsítések. Az Alsó Kert növényei Ormos Imre professzor tervei alapján látták meg a napvilágot. A teljes arborétum növényanyaga 2000 fásszárú dísznövényfajból és fajtából, több száz hagymás virágból és mintegy 250-féle egyéb évelő dísznövényből áll. A terület egyszerre élvez (1975 óta) természetvédelmi és (2005 óta) műemléki védettséget.

A mese végére tehát kiderült, hogy a kert valójában nem Csipkerózsika álmát alussza, és nem egy gonosz varázslat miatt futotta be a vadszőlő, a lonc és a borostyán, hanem mert ez a kert bizony speciális fenntartást igényel! A telepített növényanyag és a természetesen megjelenő vegetáció zavartalan fejlődésének lehetősége miatt nem egy hagyományos, intenzíven művelt és esztétikailag hangsúlyos parkba lépünk. Olyan egységes környezet ez, ahol a dús, terjeszkedő növényzet élelmet, élőhelyet, búvóhelyet ad a rovaroknak, kisemlősöknek. A kellemes dallamokról pedig több mint 30 védett énekesmadár gondoskodik!

Szerzőnk a Lásd Budapestet bloggere. Az anyag összeállításában Csepeli-Knorr Luca, Sárospataki Máté cikkét, és az intézmény 150. évfordulójára kiadott emlékkönyvet használtuk fel. Köszönet a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karához tartozó könyvtár és levéltár dolgozóinak, és Osváth Zsoltnak, a SZIE Entz Ferenc Könyvtár és Levéltár vezetőjének a dokumentumokért.

Kiváncsi vagy Budapest rejtett kincseire? Kövesd a Urbanistát a Facebookon!