Az elmúlt héten nyaralni voltam, aminek köszönhetően pár napig nem volt új poszt, viszont belebotlottam pár csoda jó témába. Az egyik egy legendás badacsonyi épület, az úgynevezett Poharazó volt, amelyet a Balatoni építészet nevű remek honlapról ismerek. Ottjártunkkor legnagyobb meglepetésemre tipp-topp helyre volt állítva, csak a terasz padlója hiányzott még részben, és nagyban pakolásztak benne, meg körülötte.

Na de mitől is olyan nagy szám ez a csöpp italmérés?

Callmeyer Ferencnek több alkotása is áll a Balaton partján, ráadásul egymástól látszólag nagyon eltérőek. Ott van például a badacsonyi révnél a Tátika étterem, amely a maga korában annyira menő volt, mintha soha nem lett volna nálunk szocializmus. Sajnos épp a (ma is) létező szocializmusnak köszönhetően néz ki ma úgy, ahogy kinéz: bódékkal körbe véve, eleganciájától és a vízparttól megfosztva.

Na de fénykorában így nyúlt a víz fölé:

Szintén a hatvanas évek első felében alakították a tervei szerint mozivá Tihanyban az apátsági magtár épületét. Önmagában is elég ötletes volt a kialakítás (a mozi gépházát el lehetett fordítani, így szabadtéri vetítőként is üzemelt), de ami még fontosabb: megőrzött egy régi szép épületet, amely ma is meghatározó eleme a tihanyi ófalu képének.

A 60-as évek aktuális trendjei és a Balaton-felvidéki hagyományok őrzése egyáltalán nem kibékíthetetlen. Ennek legszebb példája a badacsonyi Poharazó, mely egyes források szerint 1960-ban, mások szerint 1957-ben épült. Mindegy is. Annyira egyéni alkotás, hogy tulajdonképpen bármikor születhetett volna a XX. vagy a XXI. században.

Az elképzelés akkoriban az volt, hogy a hajóval és vonattal érkező turistáknak legyen egy színvonalas hely, ahol megkóstolhatják a helyi borokat. Ha innen nézzük, egy egészen szokványos épületnek tűnik az épület: nádtető, magasra törő kémény, a napernyők alatt ülő vendégeknek harmonikás játszik. Na jó, a tető vezetése azért elárulja, hogy nem szimplán népi építészettel van dolgunk. 

Aztán, ha pár lépést arrébb megyünk, akkor hirtelen rácsodálkozunk, hogy azta! A Poharazó másik fala szintén jellegzetes, hagyományos építőanyagból - bazaltból - rakott falában oylan ablakok vannak, mintha nem 1960-ban, hanem 2016-ban járnánk.

Ezeken a képeken gyönyörűen látszik, hogy annak ellenére, hogy egy nagyon korszerű és nagyon eredeti épületről van szó (amely 65 év eltelte után is kiállta az idők próbáját), gyönyörűen simul a tájba és tökéletesen harmonizál a századfordulós nyaralókkal.

Azt meg külön a figyelmetekbe ajánlom, hogy 1965-ben mennyire menő napernyők voltak! Sőt, egy hatvanas évek második felében készült fotón épp olyan napvitorlák tűnnek fel, mint amilyenekkel a mai vendéglátóhelyeken találkozunk.

Szóval nagyon megörültem, amikor láttam, hogy a ház helyre van állítva, és épp sürögnek-forognak benne. Odasétáltam, beköszöntem és megtudtam, hogy Pláne néven nyitják újra a helyet, klasszikus borbár lesz, csak és kizárólag badacsonyi borokkal. Hosszabb csúszkálás után, ha minden igaz, július elején nyitnak.

Nagyon nem kellett kitalálni a dizájnt, hiszen az épület tökéletesen össze van rakva: ez az igazi "minimál", egy nagyon egyszerű, mégis szellemes megoldás. Ahol viszont hozzányúltak, ott úgy tűnik, nagyon finoman tették. A szabadtéri hússütögető például nem indul újra (csak a sonkák és tapasok lesznek a borok mellé), viszont a kéményhez a tervek szerint egy beltéri vaskályha csatlakozik majd, hogy télen is lehessen használni.

Én a magam részéről nagyon drukkolok nekik. Egyrészt mert nagyon szurkolok a színvonalas balatoni gasztronómia/vendéglátás feltámadásának, másrészt annyira örülök neki, ha valaki meglátja az értéket a huszadik század második felének balatoni építészetében.

És hogy hogy fedeztem fel őket? A Kishableány teraszán hamburgerezve. Mindennek csak azért van jelentősége, mert nem csak ez az egy épület volt, amit kiszúrtam onnan, szóval hamarosan jön a folytatás!

Érdekel a dizájn és az építészet? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!