Egy késő tavaszi napon gondoltam egyet, és belevetettem magam a kaszinók fergeteges világába. Bár nagyon sok szépet és jót hallottam korábban erről, igyekeztem óvatosan szemlélni a látottakat, nehogy túlzottan magával ragadjon, és beszippantson ez a titokzatos és sokszor törvénytelen szórakozás. Ám ezúttal nem a szerencsémet tettem próbára, hanem nehéz függönyök mögül lestem meg, milyen volt az élet ebben a fényűző pompában. Bevezetésként, álljon itt pár sor arról, hogy mit is jelentett régen ez a kaszinózás. Kovács Veronika / Vero, a Lásd Budapestet! bloggerének írása.

A „Park Club” czélja a sport különböző nemeinek pártolása és a társadalom művelt osztályainak kellemes érintkezési központot nyújtani, kizárva testületi működésének köréből minden politikai jellegű tevékenységet.”

(A Park-Club alapszabályai Bp., 1907)

A főúri közönség már az 1800-as évek első felében is szerette a szabadidejét olyan fényűző keretek között eltölteni, ahogy azt otthon megszokta. Csak épp a saját palotáján kívül, ahol még inkább a társasági élet körforgásába kerülhetett. Miután a nemesség kinőtte a Margitsziget nyújtotta lehetőségeket, a kirándulást és szórakozást, báró Atzél Béla műgyűjtő fejébe vette, hogy az előkelő társaság részére egy tágas, impozáns nyári üdülőt hoz létre.

A megalakult klub Eszterházy Mihály gróf elnöksége alatt már hozzá is látott a nyári kaszinó építtetéséhez. Meinig Artúr tervei alapján az első kapavágás 1893 tavaszán meg is történt. A hely kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy szép környezetben, a nyüzsgő városhoz közel telepedjenek le. Így esett a választás a Városliget legelevenebb korzójára, a Stefánia útra. Két év leforgása után a Park-Club impozáns épületének zárjában végre elfordult a kulcs, s ezzel ki is tárta kapuit a kaszinó. Ám hiába sétáltak fel, s alá a legszebb dámák és fess urak a Stefánián, bejárása ide nem lehetett akárkinek.

A kaszinók tagjait az igazgatóság évente választotta meg. Bekerülni írásos ajánlás alapján lehetett, a jelölt nevének kifüggesztésével. Ha kifogás nem merült fel, a minimum kétharmados többség az illetőt megválasztotta. Ám eleinte nem csak az alapszabályoknak kellett megfelelni – nagykorú férfi, feddhetetlen jellem, jó magaviselet, magas képzettség stb. – hanem bizony az igen borsos éves tagdíjat is be kellett tudni fizetni!

A titkos világába csak bekerülni volt nehéz, kiesni igen könnyű volt. Felvételről és kiesésről egyesével, csontgolyókkal szavaztak az igent és nemet jelző ládákba, ahol az összesített darabszám mutatta a végső eredményt.

Bár a klub főbejárata a Stefánia útra esik, a hintók a Zichy Géza utcából kanyarodtak be (ahová pár évvel később ez a remek sarokvilla épült). Az épületet míves vaskerítés veszi körbe, s mögötte az impozáns palota méltóságteljesen terül el. A háromosztású főhomlokzat alatt köríves árkád fogadja a látogatókat. Kétoldalt egy-egy üvegezett csarnokban végződik a ház, az első emeleten pedig széles erkély karolja át a tömböt, melyre kanyargós barokklépcső vezet. Utunk az előcsarnokból a központi társalgóba, a fogadóterembe vezet. A tágas térben kecses öntöttvas oszlopok arany levelei merednek a mennyezet felé, melyen aranyozott stukkók futnak végig. A palota jobb szárnyában pazar étkezők, baloldalt pedig játék és olvasótermek várták egykor a tagokat.

Kétoldalt a felső bálterembe kovácsoltvas korláttal, széles márványlépcső vezet. A több mint tizenegy méteres belmagasságból most is nehéz csillárok lógnak. Bár a házat régen gőzzel fűtötték, a világítás elektromos árammal működött. A berendezéseket Atzél báró rendelte meg Angliából, de nem volt ritka az sem, hogy csak egy-egy mintadarabot vásárolt, majd magyar mesterekkel készíttette el a bútorokat, melyek többsége mahagónifából készült. Az ülőgarnitúrákat barna, vörös és zöld szövettel kárpitozták. A szalonok falaira vörös szövet került, a padlón pedig kék és vörös mintás kókuszszőnyeg futott végig.

A ház eseményei között nem csak a teadélutánok, hangversenyek, bálok és mulatságok, hanem a különböző sportesemények is népszerűek voltak. Nem kisebb nevek, mint Andrássy, Eszterházy, Széchenyi stb. fordultak meg itt, de a sort folytathatnánk a korabeli politikai elit tagjaival csak úgy, mint neves íróink némelyikével. A Park-Club szinte egyedülálló volt abban, hogy tagjai között szép számmal hölgyek is szerepeltek.

Egyik alkalommal, mikor a Habsburg királyi pár látogatását tette itt, Sissinek annyira megtetszett egy díszes kis asztalka, hogy a főurak szíves örömest odaajándékozták volna neki. Ám hiába a nagylelkű ajánlat, a királyné ragaszkodott hozzá, hogy a könyvelésben szereplő vételi árat kifizesse. Miután leolvasta a számszerű összeget mögötte az „F” betűvel jelölt pénznemmel,

Így aztán, mindkét fél lelkivilága megnyugodott. A turpisság csak évekkel később derült ki, mikor Sissi közvetlenül a gyártól, Angliában, immár fontért jutott egy újabb darabhoz.

Ám, ha már ilyen szép helyen járunk, nem maradhat ki a történetből egy kis nyár esti romantika sem. Történt ugyanis a nagy bálok idején, hogy Károlyi Mihály már régóta szemet vetett a csinos Andrássy Katinkára, ki tán nem is annyira elpirulva, de viszonozta a fess férfi érdeklődését. Az előkelőségek nyüzsgő forgatagában Katinkának sikerült ügyesen elvegyülnie, és egy óvatlan pillanatban kibújt a gardedámok szigorú kötelékéből. A rejtett, keskeny hátsó lépcsőn át osont fel a teraszra, ahol Károlyi már várta őt. Itt csattant el először titkos csókjuk is. Ám mikor az Andrássy család rájött az incidensre, botránytól tartva majd’ egy hónapig tűkön ült, míg nem Károlyi végre előállt a házassági ajánlattal, s így végre megnyugodhattak a felborzolt kedélyek.

A régi korok romantikája azonban nem maradhatott pusztán a falak között. A szórakozni, kikapcsolódni vágyó közönség számára a hat hektáros telek igazi felüdülést jelentett. Az egyre népszerűbbé váló sportfoglalkozásokhoz tekepálya, teniszpályák, sőt, még lövőház is rendelkezésre állt. A mozgásban itt nem csak kellemesen elfáradni lehetett, hanem a magas fák árnyékában a csodaszép, virágokkal díszített parkban üldögélni, beszélgetni, sétálgatni is volt mindig lehetőség.

Igazi különlegességnek számított az a mesterséges cseppkőbarlang, melynek tetejéről vízesés hullott alá az ötszáz négyzetméteres csónakázó – telente korcsolyázó – tóra, melynek közepén egy kis sziget is helyet kapott. Ahogy a korabeli képek mutatták, a cseppkőbarlang viszonylag tágas volt, így nyári zápor esetén be tudtak ide húzódni páran. Jó időben viszont, a barlang tetejéről zenekar szórakoztatta a vendégeket.

Teltek múltak az évek, a korabeli slágerek, az andalító dallamok tovaszálltak, és borús idők következtek. A második világháború ezt a palotát sem kímélte. Több sebet is kapott. A ház 1947-től a Honvédelmi Minisztérium, majd a Magyar Néphadsereg tulajdonába került. A szépséges bútorok mind megsemmisültek – egyedül a csillárok maradtak. Miután ’65-ben teljes felújítást végeztek, új neobarokk berendezés került az épületbe, melyet valójában csak 1993 óta neveznek hivatalosan Stefánia Palotának. Fő feladata, hogy reprezentatív helyszínt biztosítson a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség rendezvényeinek. Emellett konferenciák, bálok, fogadások és nem ritkán esküvők színhelye is.

A cikk elkészítéséhez Asbót-Györkös Mónika idegenvezetése, és a 120 éves a Stefánia Palota című ismertetője volt segítségünkre.

Még többet olvasnál régi budapesti épületekről? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!