Miután az elmúlt hetekben többször is szó esett az Urbanistán a 20. század második felének balatoni építészetéről, megkeresett a Lechner Tudásközpont, hogy lenne pár anyaguk, ami érdekes lehet. Merthogy a témájuk épp a Balaton, az építészet és a 20. század második fele. 

Ez a szervezet őrzi és kezeli a háború után készült magyar tervek legnagyobb részét, legyen szó épületek, települések, vagy épp régiók terveiről. Jelen esetben az utóbbira hívták fel a figyelmemet: a balatoni regionális tervekre, melyekből több is készült az elmúlt hatvan évben, nem mellesleg azoknak a szakembereknek a közreműködésével, akik a Lechnerben máig területi tervezéssel foglalkoznak.

Az átfogó, alapos és óriási terjedelmű elemzésekből, illetve fejlesztési javaslatokból csak mazsoláztunk, de néhány nagyon érdekes térképet bemutatok, amelyek megvilágítanak pár részletet a Balatonnak ebből a korszakából. Na meg mindenek előtt arról, hogyan is gondolkodtak akkoriban a tervezők, hogyan oldották volna meg a régió problémáit.

Miért volt szükség rendezési tervekre?

A Balaton nem volt mindig nyaralóhely. Először a főurak fedezték fel maguknak a tavat, aztán a nagypolgárok építettek villákat ide, őket a kispolgárság követte, majd a háború után a munkások tömegei. Az ötvenes évek elején aztán kitalálták, hogy évente 600 ezer embert kell fogadnia a Balatonnak – az egész szocialista blokkból.

Nem, ez még nem a terv része volt, ezt csak valahogy kitalálták az elvtársak fenn Pesten.

A változásnak nem csak az lett a következménye, hogy a kastélyoktól eljutottunk az előregyártott csehszlovák faházakig, hanem a telekméretek is összementek. A hatalmas birtokokból előbb szép kertek, majd kertészkedős hétvégi telkek, végül zsebkendőnyi parcellák maradtak, melyeken épp csak egy kis nyaraló fér el. Másképp nem tudott volna helyt adni ennyi embernek a sok  Balaton-parti település.

A nyaralónegyedek tehát elkezdtek szlömösödni, rákos daganatként terjeszkedni a települések szélein, egyre igénytelenebbül és szabályozatlanul. Az Építésügyi Minisztériumban azonban megpróbálták ennek útját állni, és 1957-ben kitalálták, hogy egy regionális tervre van szükség.

A tervezés korábban egyszerűen nem lépett túl a városok határán. A Várostervben (a Váti elődjében) dolgozó Farkas Tibor vezetésével megalkotott koncepció mai szemmel sok helyen utópisztikusnak tűnhet, és számos elemet hiányolhatunk belőle (például a környezetvédelmet), de a maga korában egyedülálló volt.

Persze az elfogadtatása nem ment egyszerűen, csak 1963-ban született meg ez alapján a jogszabály, de nem véletlen, hogy 1965-ben ez a terv kapta meg a rangos Sir Partick Abercrombie-díjat, amit az UIA, az Építészek Nemzetközi Szövetsége alapított. Jellemző a korra, hogy a „politikailag megbízhatatlan” alkotó nem mehetett ki az átadóra, helyette a minisztériumi vezetők söpörhették be az elismerést.

Na és akkor, ahogy ígéretem, lássunk néhány izgalmas térképet!

50-es évek: a terv, ami nyugaton is díjat nyert

Itt van például a nevezetes 1958-as terv egyik átfogó térképszelvénye. Ahogy látszik, akkoriban még minden településnek központilag akarták meghatározni a szerepét: melyik legyen hétvégi forgalmat megállító, „tömeg-lecsapolóhely” (például Almádi, Siófok, Fonyód), vagy hogy hol épüljön „idegenforgalmi szórakozóhely” (például Füred és Földvár).

A legfontosabb azonban, hogy meghatározták az üdülőterületek határait, hogy meddig növekedhetnek a települések, és hol az a határ, amelyek után már védendő partszakaszok jönnek.

Akkoriban úgy képzelték, fejleszteni leginkább a déli partot kell. Nem csak a turizmus szempontjából tűnt ideálisnak, de más gazdasági ágakat is itt toltak volna, aztán ezek vagy bejöttek vagy nem. A Nagyberek és a Kis-Balaton lecsapolás például teljesen elhibázott döntés volt, nem csak a természetet és a tó vízminőségét vágták haza vele, de mint kiderült, normális termőterülethez sem jutottak a pusztítással.

Az északi parton érdekes módon nem nagyon zajlottak fejlesztések, úgy képzelték, hogy a turisztikai célpontokat (pl. Badacsony, Tihany) a déli parton nyaralók egynapos kirándulások keretében látogatják meg.

A természeti adottságok mellett ennek is köszönhető, hogy a tömegturizmus, a nagy szórakoztató központok, tömegfesztiválok a déli parton vannak, míg az északin ma is él egy kis értelmiségi romantika.

A térkép egyik legmeglepőbb eleme, a Balatongyöröknél jelölt hatalmas, a fonyódinál is nagyobb nyaralóközpont terve, de legalább ilyen izgalmas a gyorsforgalmi utak „hálózata”. 

Van egy elképzelés a déli parton, mely nagyjából a későbbi M7-es vonalát jelöli ki, de tulajdonképpen nem kapcsolódik sehova: mindössze Siófoktól Keresztúrig tart. A másik szakasza viszont Keszthelytől vezet északnak, egy Gyenesig tartó leágazással. Ma erre egyáltalán nincs magasabb rendű út, pedig érdekes elképzelés, hogy ne csak Budapesten keresztül lehessen megközelíteni a tavat. Teszem azt, az NDK-ból érkező turistáknak.

70-es évek: vad autóutak a Balaton-felvidéken

Az ötvenes években még azzal számoltak, hogy a legnagyobb tömeg vonaton érkezik a Balatonra, és azzal is közlekedik majd ott. Vagy Badacsony és Tihany esetében a déli partról kompoz át az északira körülnézni. Ám ezen az 1975-ös térképen látszik, hogy a közúti forgalom is megcombosodott addigra. 

Az M7-es elérte a Balatont. Igaz még a jó öreg betonlapos burkolat volt rajta, ahol a döccenések sűrűsége mutatta, hogy mennyire gyorsan megyünk, de Aligáig megvolt mindkét pályafél, a bal pedig egészen Zamárdiig. A turistaforgalmat gyönyörűen mutatja az északi és a déli part közti különbség. Igaz, Tihany előtt nagyjából akkora a közúti átmenő forgalom, mint Siófok és Aliga közt.

És hogy hogyan reagáltak erre a forgalomra?

A tervek nagyjából a mára megvalósult elképzeléseket fedik. Igaz, az M7 azért kanyargósabbra sikerült végül, de az M8 arra alakul(t) ki, amerre tervezték. Nem csoda, hiszen ez az egyetlen "szerves fejlődésű" autópályánk, amely nem egy korábbi főút mellett épült  meg új fejlesztésként, hanem abból alakult ki, folyamatos bővítgetéssel.

Érdekes, hogy bár az ötvenes évek végén tervezett, Keszthelytől északra vezető autópálya tervét mintha elvetették volna, azért ott van még a tervben, hogy a 84-es utat a városon vezessék keresztül egy szakaszon kétszer két sávosra bővítve.

A hetvenes évek végére az akkor már húsz éves eredeti terv több ponton korrekcióra szorult. Egyrészt mert hiába volt az akarat, nem sikerült határt szabni a nyaralóövezetek terjeszkedésének. Az eredetileg sokkal több szálláshelyet és kevesebb magántulajdonú nyaralót képzeltek el, ám az arány elbillent a hétvégi házak felé.

Ebben a zártkerteknek is szerepe volt. Ezek eredetileg oylan mezőgazdasági területek voltak, amelyeket nem lehetett nagyüzemi módszerekkel gazdaságosan művelni, ezért magánkézbe kerültek/maradtak. Ám ezek a turisztikailag értékes területeken szépen lassan nyaralóövezetekké váltak.

Balatonmáriafürdő környékén például annyira sűrű, sakktáblaszerű nyaralótelep jött létre, hogy mind a mai napig ezen a környéken a legolcsóbbak az ingatlanok a Balaton körül. Többek közt ezt a helyzetet próbálta áttekinteni és szabályozni az 1979-es változat, melynek ez az összefoglaló térképe:

Itt például már gondolnak a környezet- és természetvédelemre is, több ilyen célból fenntartott terület látszik a térképen. Ekkor már országos szinten is próbálták tehermentesíteni a Balatont, akkor jelölték ki az úgy nevezett kiemelt üdülőkörzeteket (Velencei-tó és Vértes, Tisza-tó, Mátra-Bükk, Dunakanyar, Sopron-Kőszeghegyalja).

Persze azért hiába jelenik meg a későbbi Balaton-felvidéki Nemzeti Park gondolata is a térképen, a valódi védelemtől még messze vagyunk: a közlekedési problémákat ugyanis egy északi parton húzódó autóúttal kívánták megoldani.

A mai szemmel barbár pusztítást jelentő beavatkozásra (mely a maga korában persze bárhol a világon megállta volna a helyét) három nyomvonalat is kijelöltek. Az egyik a part közelében, a másik feljebb a Káli-medencét keresztülhúzva, a harmadik Kapolcsnál "oldotta volna meg a Balaton közlekedési nehézségeit". Hála Istennek, nem lett belőle semmi.

Viszont a térkép számtalan más tanulságos részletet rejt, mint ahogy a többi 1980-as térkép is. Érdemes végigböngészni őket, az alábbi galériára kattintva: hogyan akarták akkoriban fejleszteni a hajóközlekedést, mit tartottak fontos védendő értéknek vagy épp merre szervezték volna az úttörőtáborokat.

 Persze ez csupán néhány kiragadott térképszelvény a balatoni rendezési tervekből. Ha valakit komolyabban érdekel a téma, vagy csak egyszerűen átlátható módon, papíron szeretné tanulmányozni a terveket, akkor ballagjon be a Lechner Tudásközpontba és kérje ki. A tervtár épp úgy ingyenesen használható bárkinek, ahogy mondjuk az Országos Levéltár gyűjteménye. Szóval lesznek még témák, amelyekre visszatérünk még a közeljövőben.

Köszönet a Lechner Tudásközpont munkatársainak,  Göncz Annamáriának, Faragóné Huszár Szilviának és Mészáros Ábelnek  a sok információért. Borítókép: autóskemping Zamárdinál, Urbán Tamás fényképe a Fortepanról. 

Érdekel az építészet? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!