A világ utolsó, 7a1 típusú forgógépes telefonközpontja eshet áldozatául a kormányzat Várba költöztetésének. Ez a kivételes technikatörténeti emlék ugyanis gyakorlatilag elköltöztethetetlen, ha szétszedik, később aligha tudják újra összeállítani úgy, hogy eredeti állapotának megfelelően ismét működjön.

Az I. kerületi Úri utca 49-ből számos akadémiai intézet mellett a Postamúzeum kiállítóhelyeként működő Telefónia Múzeumot is ki kell(ene) költöztetni, hogy a Belügyminisztérium ideszánt irodái helyet kapjanak. A múzeum fő attrakciójának számító, eredetileg is ide tervezett és épített úgynevezett 7a1-es Western Electric-rendszerű rotary (forgógépes) telefonközpontot is el kellene szállítani, azonban a többszobányi berendezés ezt a manővert aligha élné túl. 

Az 1910-es évekre Budapesten már annyira túlterheltté váltak a kézikapcsolású központok, hogy elkerülhetetlenné vált az automatizálás. A telefonos kisasszonyok 1920-ban már közel 27 ezer állomás előfizetőit kötögették össze, ami már kezelhetetlen mennyiségnek számított. Az első automata főközpont a Krisztina volt Budapesten – ami a Széll Kálmán téri postapalotában kapott helyet –, s ehhez négy mellékközpont tartozott: az Óbuda, a Zugliget, a Svábhegy és a Vár, melyek 1928-ban, egy időben kezdték meg a működésüket.

Az Úri utcában cirka másfél évig építették az idetervezett 7a1-es központot, ami azóta is működik. 1985-ben mint közforgalmú központot kiiktatták ugyan a hálózatból, de az 1991-ben létrehozott Telefónia Múzeum kiállítási tárgyaként azóta is látható, mint a világ utolsó működő 7a1-es központja.

A 7a1-es központokat a második világháborútól kezdődően lassacskán felváltották a 7a2-es, majd az úgynevezett crossbar központok, míg aztán a digitális rendszer végül nagyjából minden mozgó alkatrészt kiszorított a telefóniából. A korábbi, szobányi méretű központokat felváltották a csekély helyigényű, kisebb, digitális berendezések. Míg korábban 10 ezer előfizető kiszolgálásához félszáz telefonközponti műszerészre volt szükség, ma 40 ezer ügyfélhez elég egyetlen dolgozó. Feleslegessé váltak a nagy telefonközponti épületek is, Budapesten is számba vehetjük a változásokat (lásd keretes anyagunkat). Az Úri utcai Vár központ az utolsó, ahol még működik a muzeális berendezés.

Kiállítási tárgy – írtam korábban –, és valóban a költözés kapcsán csak egy tárgynak tekintik a központ szerkezetét, pedig az ennél több. Ha csak arra gondolunk, hogy cirka másfél évig tartott, amíg beszerelték ide, már elgondolkodtató, hogy jövő márciusra ki lehet-e költöztetni. Ez ugyanis a határidő, ami megjelent a kormányrendeletben. 

A berendezés sajátossága, hogy lágyforrasztásos módszerrel egyenként alakították ki azt a cirka egymillió összekötést, ami a beérkező kábelérpárokat kapcsolja a központhoz, és a berendezéseket egymáshoz. A 90 évvel ezelőtti technológiának megfelelően a szigetelőanyagok vászonból vagy papírból vannak, amelyek a közel száz esztendő alatt úgy megmerevedtek, hogy a mozgatástól eltörnének.

Az úgynevezett keretek – amikre fel vannak erősítve a forgó alkatrészek és a kábelek – súlya egyenként több mint egy tonna, és ezekből 110 van a gépben. Annak idején feltehetően itt, a helyszínen hegesztették össze ezeket. Elszállítani kézi erővel szinte lehetetlen, ha pedig géppel akarnák kiemelni, falat kellene bontani csak azért, hogy a kereteket megmozgató daru beférjen. Az ellenállások az évtizedek alatt egyedi módon koptak össze, ezek felcserélése működésképtelenné tenné a gépet.

Van már tapasztalat, mit okoz egy ilyen típusú központok szétszerelése. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a MÁV belső telefonhálózatának egyik régi központját szerették volna elszállítani lelkes értékvédők, ám amikor bontani kezdték a gépet, a régi vezetékek, alkatrészek törtek, szakadtak, tönkrementek a legóvatosabb beavatkozás dacára is. Pótalkatrészek és a speciális forrasztáshoz értő szakmunkások híján végül le kellett tenni a gép újbóli összeállításáról. A 7a1-es központ meglévő dokumentációja is csak a karbantartásához elégséges, a leszereléshez és az újjáépítéshez már nem.

Pedig ez a gép annyira egyedi a világon, hogy az Egyesült Államoktól Japánig mindenhonnan Budapestre kell utazniuk azoknak, akik működés közben akarják látni –ahogy azt olykor meg is teszik.

Pedig lenne megoldás: a telefonközpontnak helyt adó épületkomplexum története több évszázados, eredetileg templom, zárda, rendház volt. A mai múzeum néhány helyisége a valamikori templom hajójában helyezkedik el, utólag beépített födémekkel és válaszfalakkal elkülönítve az akadémiai irodáktól. Az Úri utca felől egy 1783-ban készült tervrajz szerint a templom bejáratán lehetett bejutni a hajóba, ezt a bejáratot azonban utólag befalazták. Azonban ha újranyitnák ezt a bejárási lehetőséget, úgy a múzeum a Belügyminisztérium egyéb helyiségeitől teljesen elszeparáltan továbbműködhetne.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamikor 1867 körül egyszer már beköltözött ide az akkori Belügyminisztérium, de már akkor sem fértek el. 1923-ban ki is költöztek innen.

A telefonközpont felbecsülhetetlen technikatörténeti értékén túl eszmei értéket jelent, hogy ugyanazon a helyen található, ahol egykoron működött. Ha elszállítanák és bárhol másutt –immár működésképtelenül – felállítanák, valóban csak egy súlyos kiállítási tárgy válna belőle, amit meg lehet csodálni, de működését megérteni bemutatás híján soha nem lehetne.

Még többet olvasnál Budapest rejtett kincseiről? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!