Ha ránézünk a fenti képre, aligha jut eszünkbe róla a bulinegyed, Belső- Erzsébetvárosban. Pedig akár így is kinézhetne ma az egykori Zsidónegyed szíve, ha megvalósul az a rendezési terv, mely 1946-ban jelent meg a Tér és Forma folyóiratban. Ha belegondolunk, hogy a szocreál lakótelepek is csak egy évtizeddel később jelentek meg, a panelek meg negyed századdal később, akkor nagyon hipermodernnek tűnik az egész. Mintha ott folytatnák a futurisztikus terveket, ahol a háború előtt abbahagyták. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a cikk szerzője az a Fischer József, aki már a harmincas években is ilyen menő épületeket tervezett.

Mielőtt mindenki a szívéhez kapna, szögezzük le: ez minden jó, amit elmondhatunk a tervről, mert amúgy áldhatjuk a sorsot, hogy nem lett belőle semmi és nem verték szét totálisan a városszövetet a főváros közepén. Igaz, az akkori viszonyokat figyelembe véve elég sok jogos érvet sorol fel a szerző az új terv mellett.

Lássuk először is a kiindulóhelyzetet a Király utca, Klauzál és Csányi utca, Wesselényi utca, Rumbach Sebestyén utca által határolt területen. A cikk szerint akkoriban csak egymáshoz tapasztott, toldott-foldott, romos, egészségtelen házakból álló nyomortelep volt "dohos pinceműhelyekkel", "piszkos odúkkal". Az biztos, hogy a budapesti belvárosban máig ez a legsűrűbben beépített terület, és az is biztos, hogy tényleg elég szörnyű állapotok uralkodhattak ott akkoriban. Így nézett ki a beépítés a negyvenes években:

A háború előtt azt tervezték, hogy lazítanak ezen a sűrű szöveten. Megtervezték a Madách sugárutat, mely az új városházától a Madách-ház roppant íve alatt vezetett volna el. Máig megvan pár ház belőle (a fenti maketten is látszik bal alul a két L alakú épület), az elkészült csonkját ma Madách térnek hívjuk. Szóval a negyvenes éveke elején valahogy így képzelték a megoldást:

Ahogy a képen is látszik, az új sugárutat leszámítva nem nyúltak volna az utcahálózathoz, inkább (ahogy 60-70 évvel később a sikeres ferencvárosi rehabilitációnál történt), a háztömbök belseje felé nyitottak volna, így lazítva a beépítést. 

Ehhez képest 1946-ban egy sokkal radikálisabb megoldással rukkoltak elő Fischerék. A lényege, az amúgy is nagy népsűrűséget (475 lakos/hektár) úgy növelték volna majdnem a másfélszeresére (701 lakos/hektár), hogy közben szellősebbé tették volna a terepet és létrehoztak volna egy csomó zöldfelületet. Igen, ehhez persze jelentősen meg kellett volna növelni az épületek magasságát.

A számok szintjén persze lehet, hogy jól néz ki a dolog, de az évtizedekkel később megvalósult lakótelepek példáján tudjuk, hogy mennyi hátülője lett volna a tervnek. Arról nem is beszélve, hogy itt nem csak kétes értékű régi házak, hanem vitán felül értékes klasszicista épületek is.

A dolog pikantériája, hogy a mai szemmel szocialista nagyvárosi tervnek tűnő elképzelést épp a kommunista hatalomátvétel söpörte el. Az ötvenes évek elejére már minden bűnösnek számított, ami modern, a jelszó a szocreál volt! Ha meg is valósult volna a beépítés, egészen biztos más stílusban történt volna azokban az években.

A másik szomorú érdekesség, hogy bár egyik tervezett fejlesztés sem valósult meg, és az utcahálózat is maradt, a házak többségének helyére újépítésű, nem túl színvonalas épület került. Vagyis a beépítés sűrű maradt, viszont a népsűrűséget is sikerült növelni.

Viszont nagyon érdekes lenne eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne a városnak ez a része, ha megvalósul ez az elképzelés. Milyen lenne mondjuk a jövő hétvégére tervezett grundfocibajnokság a Klauzál téren? Igazi lakótelepi foci egy vasrácsos dühöngőben! Oké meglenne annak is a bája, de azért örülök, hogy nem így alakult.

Köszi a cikktippet Eszter!