Az Ikarus Művelődési Ház Mátyásföldön épült fel 1954-ben, hogy csillapítsa a szomszédos gyár dolgozóinak kulturális éhségét. Kívülről nem valami izgalmas, egy teljesen átlagos, akár gyárépületnek is beillő épület elé csaptak egy oszlopos-erkélyes bejáratot, hogy kicsit azért elegánsabbnak hasson. Messze nem olyan izgalmas, mint mondjuk a szintén szocialista realista stílusban épült szinkronstúdió a Hűvösvölgyben, vagy akár a közelében található, szintén mátyásföldi tiszti kaszinó.

Belülről már jóval izgalmasabb. Márványlapokkal burkolt belső terek, széles lépcső, nagyvonalú színpad és nézőtér. Az elmaradhatatlan mozaik gyárral (mellette Ikarus-busszal!), munkással, paraszttal és idézettel, ami kivételes módon itt nem valami szovjet elvtárstól, hanem Petőfitől van, és ma is teljesen vállalható.

A legfurcsább építészetileg az oldalsó páholysor vagy mi. Ugyanis karzatnak kicsi és nem praktikus, alig férnek el rajta páran. Viszont páholynak! Hát páholynak is nagyon kicsi és nem praktikus, mert alig férnek el rajta páran.

Számomra különösen kedves hely, mert kisiskolásként én is felléptem itt prózamondóként, a kerületi ki-mit-tud gálán, sőt valamiféle kórusversenyt is nyertünk egy Bárdos-darabbal. Persze nem ezektől az iskolai rendezvényektől lett legendása hely. Sokkal inkább attól, hogy a nagy nevek (LGT, Omega, Neoton stb.) mellett a 80-as években az épp hogy csak tűrt underground is rengeteg lehetőséget kapott a fellépésre, sőt olykor a felvételre is. A Közművelődés Házai Budapesten című  kiadvány  szerint olyan nevekről van szó, mint az Albert Einstein Bizottság, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó vagy épp a Sziámi. Aztán persze jött a rendszerváltás, a privatizáció és a helyet 15 éve egyik napról a másikra bezárták. Azóta legfeljebb filmforgatásokra bérlik ki, ahogy legutóbb a Veszettek esetében. Ez amúgy már korábban is előfordult: Bódy Gábor például itt forgatta a Kutya éji dala egyes jeleneteit.

És hogy miért lett most izgalmas ez a ház? Egyrészt mert eladásra hirdetik, s mikor ennek kapcsán kicsit utánanéztem, meglepő dologra bukkantam.

A már idézett remek kiadványból tudni, hogy megtakarítás céljából nem készíttettek új tervet, hanem egy soproni textilgyár művházának terveit porolták le, és ültették át Mátyásföldre. Ennél is izgalmasabb azonban egy másik újrahasznosítás, amelyről kevés szó esett. Eszerint:

a királyi várból hozták a márványlapokat, amelyeket a művelődési ház földszintjén beépítettek, a büfé és a ruhatár előtti terület padlózata ebből van kirakva. Így ma is e gyönyörű márványlapokon lépegethetnénk, ha nem lenne lakat (és sűrű pókháló) a bejárati ajtókon. 

Kíváncsi vagyok felkapja-e rá a fejét valaki, amikor tényleg központi kérdés a Királyi Palota rekonstrukciója. Na meg persze arra is, mi lesz a művház sorsa. Ha valaki 150 millióért megveszi, vajon mihez kezd vele? A színház nem az a műfaj a XXI. században, amit tisztán üzleti alapon lehet működtetni, még akkor sem, ha nem kell hozzá épületet vásárolni és felújítani. Mindezt ráadásul a város szélén, egy ma már nem működő gyár szomszédságában. Remélem van, aki találékonyabb nálam és rájön.

Addig is nézzétek végig a hirdetés képeit, milyen állapotban vannak most a Királyi Palota egykori márványlapjai, és milyen volt egy valódi szocialista realista stílusú színház az 50-es évek Magyarországán.

Érdekelnek a budapesti épületek titkai? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!