Szeretem Pasarétet, ezért nem véletlen, hogy gyakran visszajárok ide. Korábban benéztünk a Pasaréti téri templomba is, de körbeszimatoltunk már egy lakatlan villát is a Guyon Richárd utcában. Most kikapcsolódni jövünk ide, a hűs fenyves árnyékába. Amikor évek múltán újra gyerekkorom helyszínein járok, már más szemmel nézek körül, új dolgokat fedezek fel, és visszaemlékezve néha megmosolyogtató, milyen másképp értelmeztem egykor a környezetem. A Lásd Budapestet! bloggerének vendégposztja.

Ezúttal a Nagy Lajos téren időzünk. Azon a téren, amiről egészen idáig azt sem tudtam, hogy neve is van: nekem mindig Fenyves játszótér marad! Az enyhén lejtős park a Pasaréti útig nyúlik, de a futkározó gyerekseregnek a Hidász utca irányába is védelmet nyújtanak a sűrű, magas bokrok. A teret íves alakban sárga, apró kavicsos járda keretezi. Fent a Branyiszkó út túloldalán zöldre festett garázsajtók sorakoznak.  

Óvodás koromban mindig fentről sétáltunk be a játszótérre, ami egészen más képet mutatott, mint ma. Aki jól ismeri a környéket, biztos emlékszik rá, hogy közel s távol itt voltak a legszuperebb csúszdák. Régen ezek a piros lecsúszó pályák nagyon magasnak, meredeknek tűntek. A legizgalmasabb mégis az volt, hogy majd’ mind a négy csúszda jobbra-balra kanyargott és szlalomozott a vékony fenyőfák között. Mindig kinyújtottam a kezem hátha elérem egyik másik törzsét. De nem. Kicsi voltam, belesüppedtem a mederbe, a karom még rövid volt a lendület pedig, huss, csak úgy repített. Puhára huppantam, mert egy farönkökből kirakott nagy homokozóba futottak össze ezek a piros hullámok. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom, nem kellett sorban állni a következő repülésig, csak szusszal kellett bírni a vaslétrára felkapaszkodást. Bizony, alaposan ki lehetett melegedni, és pont annyira elfáradni, hogy a délutáni alvással már ne legyen gond.  

Kicsit távolabb a régi játszótértől, pont a kanyarban ismerős mosoly fogadott: terméskőből kirakott medence magasabb talapzatán egy kőlány térdel vállán egy korsóval. Bár a csobogó már gyerekkoromban sem üzemelt, azért jókat lehetett ugrándozni rajta, felmászni rá és kíváncsian tapogatózni a korsó szájánál, hátha van benne valami.

Egykor az egész parkban, különböző magasságú farönkök sorának kis kerítése és nehéz talpfák alkottak lépcsőket, a süppedő tűlevelek között. A kiapadt kőmedencét sugaras irányban ugyanezek a nagy rönkök vették körül, de most csak a nagy macskakövek láthatók. A korsós lány körül most is sűrű bokrok és néhány virág díszelgett. 

Sóváry János Korsós nő kútszobra 1938 óta díszíti a kis játszóteret. A régi képek jól mutatják, milyen kopár volt a környék.

A Fenyves iskola udvarán még alig nőttek ki a földből a fenyőfák, atéren pedig egy pergola áll. Sőt, valamivel később még Linda is járt itt egy epizód erejéig, mint „Hazajáró lélek”.

A Köztérkép adatai alapján úgy tűnik, a szobrász szívének is kedves volt ez az alkotás, hiszen 1965-ben, Berekfürdőn újra felállította a lányka szobrát, ezúttal a strand területén. A két egyforma nő – mint A két Lotti – még soha nem látta egymást, mosolyuk és örök optimizmusuk (bár orruk nem) töretlen, sorsukban azonban ugyanúgy osztoznak. Bár vízközelbe tervezték őket, korsóikat egyikük sem tudta még megmeríteni. 

Generációk jönnek, mennek, s néha elfeledkeznek a budai lányról. Van, hogy gonosz gúnyolódók áldozatává válik, de szerencsére újra és újra gondjaiba veszi valaki, megsimogatja, letakarítja, felújítja. A nagy vizes tál mellett virágok nőttek, így újra és új értelmet kapott az alkotás. Ha már vizet nem tud meríteni, abban biztosak lehetünk, hogy ő az, aki titokban korsójával óvatosan leguggolva megöntözi maga körül a szép virágos kertet, és mindig mosollyal ajándékozza meg a játszótér apraja nagyját.

Érdekel a köztéri szobrok története? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!