Budapest, a kozmopolita elfajzottság nemzettesttől idegen, rákos daganatként burjánzó lokális áttéte, ahol egy rendes jobboldali kormánypárt soha nem fog annyi szavazatot kapni, amennyi vezetői szerint járna neki, nos, még ennek a bűnös városnak is megvannak a szent helyei, melyek egy másik, tisztább, igazibb és napkeletibb valóságot idéznek fel, mintha csak a szittya magyarság igazi fővárosa lenne. Ebbe a rejtőzködő városba, elfelejtett emléktáblák, ősmagyar motívumokat felvonultató sgrafittók és régi mulatságok bűzei közé száll alá, aki a Hosszúlépés új városi sétáján Ablonczy Balázs történésszel tart. Turáni underground a budai keresztény középosztály negyedében.

Eleve van valami gyanúsan ellentmondásos a városi séta műfajában: kint is vagyok, bent is vagyok, minden ismerős és idegen egyszerre, miközben egy globális életérzéssel gourméskodok a fogyaszthatóvá tett saját városomban – ettől az alapállástól látszólag elég messze van az a tematika, amelyet a már vagy ötvenféle sétát kínáló Hosszúlépés most vett fel a menüjébe. A „Kelet népe – séta a turanizmusról” annak a két világháború között virágzó irányzatnak az emlékeit mutatja be, amelyik a nyugatias kozmopolitizmus helyett éppen a nemzeti gyökereket kereste megrögzötten.

Keresztény középosztály keletre nyit

Látszólag obskúrus téma vájtfülűeknek, de a turanizmus nem csak egy maroknyi eszme- és művészettörténésznek lehet érdekes. Az irányzat leágazásai különféle formákban most is itt vannak a rovásírásos településtábláktól (akkor is, ha azokat, mint Érden kiderült, szinte senki nem olvassa) a táltos dobkörökön át a keleti nyitás szólamaiig. A Kelet-imádat a Nyugatban való csalódással együtt terjed ma is, sokatmondó, hogy a legfiatalabbak között a leginkább népszerű – miközben az a szellemi-politikai közeg, amiből ez az egész jelentős részben ered, eléggé elfelejtődött.

A turanista fantáziák ugyan részben éppen a gyökértelennek gondolt Budapesttel szemben tették a képzeletbeli őshazát akár több ezer kilométerre, Budapestnek is van egy rejtett turanista alvilága: építészeti emlékek, keleties díszítő motívumok és az egykori turanista szubkultúra nagyjai által belakott városrészek formájában.

A sétát az a történész, Ablonczy Balázs vezeti, akinél nincs ma szakavatottabb ismerője a két világháború közötti turanizmusnak. Közelmúltban megjelent könyve, a Keletre, magyar! úgy tárja fel a mozgalom oldalait a nagypolitikai szálaktól a komolyabb tudományos és művészeti munkákon át az áltudományban utazó önjelölt néprokonító prófétákig, hogy az helyenként szinte krimiszerűen izgalmas, és a mai identitásmániákból is sok mindent segít megérteni.

Annak a városnak a szövetében, amiben élünk, van egy turáni város is

– mondta Ablonczy indexes interjújában, a múzeumkerti Arany-szobrot hozva példának (Toldi alakját a Turáni Társaság egyik elnökéről, Piroskát egy másiknak a lányáról mintázta Stróbl Alajos) – de egyébként is rengeteg kapcsolódó művészeti emlék található Budapesten.

A nagyjából két és fél órás túra (mi egy próbasétán vettünk részt, ilyenkor a program még némileg formálódik) helyszíne a Bartók Béla út és a Gellérthegy környéke. Itt egymástól viszonylag kis távolságokra kifejezetten sok turanista emlék található, és ez nem véletlen: a Szentimreváros, mint azt Abloncy kiemelte az Allee mögül induló séta elején, nagyjában-egészében a keresztény-nemzeti középosztály városrészének épült, szemben a vele nagyjából egyidőben beépülő, zsidósnak tekintett Újlipótvárossal.

„Isten hozott Turániában”

A turanista emlékek felfedezése azért itt sem megy könnyen vezető nélkül. Pedig van itt Hunnia-, Árpád- és Turán-Udvar – marketingszempontból az udvar jobban hangzott a bérháznál, a Turán meg a húszas évekre eléggé mainstream lett ahhoz, hogy ne kelljen hozzá különösebb ezoterikus magyarázat –, a domborműveken turáni vitézavatással és a csodaszarvas jelenetével, a székelykultuszból táplálkozó, erdélyi népéletet stilizáló sgrafittókkal, valamint a nevesebb turanista építészek jó néhány lakóházával.

A legtöbb a Baár-Madas Gimnáziumot, a veszprémi Petőfi Színházat, vagy épp a sétán bejárt környéken az Október 23. úti református templomot tervező Medgyaszay Istvántól, aki az erdélyi népi építészet mellett a „keleti építészetből” is sokat merített. Ő a bécsi Deli Büzér-Klubban is közelebb kerülhetett a turáni eszmékhez. Csak férfiak vettek részt

Ez annyira megérintette Medgyaszayt, hogy nem csak tanulmányutat tett Indiában, de idővel a Magyar-Indiai Társaságnak is társelnöke lett – az indiai-magyar rokonságot hirdető Zajti Ferenc mellett. Utóbbi amúgy a szintén a környéken, a Gárdonyi téren élt Csontváryval is közeli barátságban állt. A festő, bár nem volt turanista, abba a széles körbe tartozott, akiknek a munkásságára hatott a magyar orientalizmus keletképe.

Turanista összeesküvés Ázsiától a Fadruszig

Ebben a szövevényes közegben, az eleve behatárolt méretű magyar értelmiség keleti szimpátiájú tagjai mintha mind kapcsolódtak volna egymáshoz. A sétának így van némi Foucault-ingásan minden összefügg mindennel alaphangulata; és bár maga a turanizmus sok szállal kapcsolódik a mai ezotériához, ez itt alapvetően inkább egy izgalmas intellektuális network eszmetörténeti felfejtése, Az embernek idővel olyan benyomása alakul ki, mintha minden sarkon a keletinek képzelt magyarság, vagy legalább egy újabb ismeretlen szubkulturális hérosz lenyomata várna felfedezésre.

Most persze nem soroljuk fel őket, csak annyit még, hogy itt, a Szentimrevárosban lakott a jóga és a Kamaszútra megismertetésében, valamint a Kőrösi Csoma-kultusz terjesztésében nagy szerepet játszó indológus-guru Baktay Ervin is, akárcsak az „angol betegként” elhíresült Almássy gróf – az ő apja vezette a turanista lelkesültséggel Közép-Ázsia felé induló magyar expedíciók egyikét.

Később, az ötvenes években, innen telepítették ki  a Turán Társaság egykori főtitkárát, az észt nemzeti eposzt fordító (akkor még a finnugor nyelvrokonság simán összefért az erősen nemzeti elköteleződéssel) Bán Aladárt. Ő azok közé tartozott, akiket 1945 előtti közéleti szerepük miatt a kommunizmusban ellehetetlenítettek. Az, hogy a klasszikus turanizmus emléke mára nagyon megkopott, azzal is összefügg, hogy 

A kevés közvetítő egyike volt az a szintén a Bartókon élt Mándoky-Kongur István, aki Ablonczy kifejezésével „hídemberként” mentette át a két világháború közötti keleti gondolkodást a világháború utáni időszakra; ő a kazah nemzeteszme fontos alakjaként Almatyban van eltemetve.

A turanisták, bár eszméik – sokszor a legbizarrabb néprokonítási agymenések, nyelvészeti mániák formájában – ma is hatnak, összességében politikailag Ablonczy szerint kudarcot vallottak. Hogy akkor miért is érdekes ez az egész? Bár a magyar külpolitika (akkor) végül nem fordult Kelet felé, a művészetben így is jelentős hatásuk volt, ennek köszönhetően a város is tele van a nyomaikkal.

Talán nincs is olyan távol ez a világ az utcákon barangolókétól: a turisták és a turanisták egyaránt szeretik nomádnak képzelni magukat, és egyikhez sem árt némi szerepjátékos hajlam, meg felfedezőkedv. A sétálók egy-egy amúgy észre sem nagyon vett oromzat, az elképzelt Turániába utazók egy-egy folklórtöredék vagy gyanús etimológiájú szógyök kapcsán jöhetnek extázisközeli állapotba. Különben is, hogy lehetne egyszerűbben Keletre utazni, mint felsétálni a Gellérthegyre?