Nagyon vicces lehetett, mikor 1947 decemberében Dinnyés Lajos miniszterelnök türelmesen várta Titót az Országház északi csücskében, a XVII-es kapunál. Mert hogy neki meg az I-esnél állt meg a gépkocsija, ott udvariasan be is engedték az őrök, elkísérték a liftig, aztán útjára bocsátották. Ment, mendegélt a kíséretével a Parlamentben, folyosóról folyosóra, amíg valakinek a büfé környékén fel nem tűnt, hogy "te, ez nem a Tito"? Lélekszakadva elrohantak a miniszterelnökért, amíg egy egyszerű országgyűlési hivatalnok rögtönzött tárlevezetéssel szórakoztatta Jugoszlávia vezetőjét.

Állítólag ezzel együtt is jól sült el a buli, pedig nem is ez volt az egyetlen abszurd fordulat akkor (és nem is csak az, hogy miután a látogatás alkalmával öribari, BFF-megállapodást kötöttünk déli szomszédainkkal, fél évvel később már a legfőbb ellenségünk volt). A díszítésre kikölcsönzött délszaki növények például mind elpusztultak, mert a fejetlenség ellenére azért

A fenti történetet, meg még egy tucatnyi hasonlót, Feitl Írisz, Mitrovits Miklós és Samu-Nagy Dániel történészek jóvoltából ismertem meg, akik végigvezettek minket az Országházon és elmesélték, hol, mi történt a kommunizmus legsötétebb korszakaiban.

A séta apropója az, hogy kettős évfordulója van idén a kommunizmus történelmének. A kerekebbik, hogy 1917-ben tört ki az októberi szocialista forradalom. Ám régiónkban a fontosabbik, hogy 1947-ben úgy döntöttek Moszkvában, a népi demokráciák helyett ideje bevezetni a szovjet típusú államrendet minden megszállt országban.

Ennek az évfordulónak az alkalmából rendeznek november 24-én konferenciát az Országházban Sztálin árnyékában címmel, ahol magyar, cseh és lengyel szakértők mellett orosz és amerikai történészek is tartanak előadást. 

Ehhez a rendezvényhez kapcsolódott a bejárás is. Bár elsősorban olyan történelmi érdekességekkel szolgált a sztálinizmus idejéből, melyeknek csak színhelye volt a Parlament, akadt egy-két igazi csemege, ami Urbanista-szempontból is izgalmas.

Az elfalazott folyosó titka

Kevesen tudják, de a Parlamentben eredetileg lakások is voltak. A legkülönbözőbb beosztású hivatalnokok laktak itt: teremőröktől kezdve a műszaki igazgatóig, de volt olyan házelnökünk is, aki a munkahelyét tekinthette otthonának. A személyzeti lakás persze nem volt szokatlan abban az időben.

Ám a háború után a korábbi felsőházba a miniszterelnökség/minisztertanács költözött, amelyiknek egyre több hely kellett, csakúgy mint mondjuk a B-lista bizottságoknak. Először csak a lakásokat alakították irodává 47-48-ban, aztán ahogy azokat is kinőtte az államapparátus, a tágas, nagyvonalú helyiségeket kisebb irodákra falazták el, majd kor szellemének túl tágas folyosókból csináltak termeket.

Ma már érthetetlen barbarizmusnak számítana, de megdöbbentő, hogy a szocializmus későbbi éveihez képest még mennyire igényesen végezték el ezt a munkát 1953-ban. Az új ajtónál még ügyelt az asztalos - ki még a régi világ mestere lehetett -, hogy az méretben, anyagában, kidolgozásában legalább emlékeztessen az eredetiekre, de a még a szomszédján meglevő díszítést is ráfaragta. Hol vagyunk még attól a kortól, amikor egy fém-üveg nyílászárót tettek volna ide lelkiismeretfurdalás nélkül.

Hova lett Horthy, Kossuth és Ferenc József?

Ezen kívül kézzel fogható nyoma alig maradt a kornak. Persze akkor máshogy nézett ki az Országház. Nem csak azért mert még előtte volt a nagy restaurálásoknak (például annak, amelynek során ma is élő emberek portréi kerültek a kupolaterembe), hanem mert a nemkívánatos területeket eltűntették vagy eltakarták. Ilyen volt például ez a Rákóczi-emléktábla, amelyen a kor vicces szokásának megfelelően majdnem ugyanakkora betűvel szerepel Horthy neve is.

Naná, hogy ez így nem maradhatott. A zavaró sorokat lekaparták és bár azok évtizedeken keresztül hiányoztak a tábláról, sokan úgy emlékeznek vissza rá, hogy

Az ülésteremben megengedőbbek voltak. A Ferenc Józsefet és a 48-as eseményeket ábrázoló festményeket csak letakarták vörös drapériával. Hogy az utóbbival mi baja volt az elvtársaknak, azt nem tudom. Talán csak a szimmetria miatt tettek így, talán nem tudták eldönteni még, hogy akkor most mi az ideológiailag helyes hozzáállás Kossuthékhoz.

Amúgy nagy jelentősége nem volt, mert az egész parlamentarizmus gyakorlatilag kiszorult a Házból. Az országgyűlés évente csak kétszer ült össze, a hivatalának pedig alig egy-két helyisége maradt az épületben. Így aztán nem sokat foglalkoztak a berendezéssel, bár néhány díszítést biztos, ami biztos eltávolítottak.

Állítólag "túlságosan templomiak" voltak.

A szomszéd ház, amelyiktől Rákosi rettegett

A kormányfői szoba egészen 1998-ig az Országház észak-keleti csücskében volt. (A miniszterelnökök házon belüli vándorlásáról már korábban volt szó az Urbanistán, ott van is egy ábra róla.) Amikor 1952-ben Rákosi lett a minisztertanács elnöke, félve foglalta el a helyét. 

A Parlament északi szomszédja ugyanis jórészt amerikai tulajdonban maradt a háború után is - ma is Amerikai-ház a legnépszerűbb elnevezése. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy a kommunista vezető attól féljen, hogy lelövik, ezért a sarokszoba északi ablakait golyóálló üvegre cseréltette.

Amúgy ami a szobákat illeti, nem volt flancos, még miniszter korából maradt meg irodájának leírása: az állítólag kifejezetten puritán berendezésű volt.

Érdekes, hogy a legszigorúbban őrzött személy azonban kormányfősége ideje alatt sem ő volt, hanem Gerő Ernő. Neki mai szemmel nézve is elképesztő biztonsága volt az Országházban. Az ötös kapun hajtott be gépkocsija, majd egy olyan folyosón keresztül haladt, amit csak ő használhatott. Ezután egy felvonó következett, ami szintén csak az övé volt. Mikor kilépett a liftből, onnantól személyes testőrök kísérték az irodáig. 

Sovány vigasz: jó tudni, hogy legalább ők is rettegtek.

A Sztálin árnyékában, nemzetközi konferencia részleteiről itt olvashattok. Rendezvényen a részvétel ingyenes, de természetesen regisztrációhoz kötött, már csak a különleges helyszín miatt is. Még több titkot tudnál meg a budapesti épületekről? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!