Néhány napja jelent meg Bolla Zoltán A magyar art deco építészet című színes albumának második kötete, melyről természetesen itt az Urbanistán is beszámoltunk. Egy ilyen kiadvány általában nem a nagy felfedezésekről szól, hanem összegzi az elődök tudását, ebben az esetben azonban kivételről van szó: egy olyan rejtőzködő Vágó József-épületre bukkant a szerző Újlipótvárosban, amelyet a szakma sem ismert.

Vágó nevét talán kevesen ismerik, pedig a huszadik század első felének egyik legfontosabb építésze volt. Hogy akkor mégis hogyan maradhatott majdnem száz éven keresztül az ismeretlenség homályában egy háza, az kiderül Bolla Zoltán izgalmas nyomozásából, mely a könyve nyomán először itt jelenik meg az Urbanistán két részben. Múlt héten a ház izgalmas történetét ismerhettük meg, most az építész és a különös megbízás következik.  Át is adjuk a szót a könyv szerzőjének.

Ki is ez a Vágó József?

A magyar építészet századfordulós aranykora három karizmatikus, világszínvonalú építészt hozott az országnak, akik más és más szemléletből próbálták megvalósítani a modern nemzeti magyar építészetet: Lechner Ödön, Lajta Béla és Kós Károly. A legelső közöttük mindenképpen Lechner Ödön, míg az épületről épületre megújuló Lajta a modern nagyvárost, addig Kós Károly inkább a családiház-építészetet akarta megreformálni. Hogy ki volt az ötödik legjobb századfordulós építész, az lehet viták tárgya: Árkay Aladár, Málnai Béla, Medgyaszay István és Pogány Móric, ám a negyedikhez kétség sem férhet: Vágó József (Nagyvárad, 1877 – Salies-de-Béarn, 1947).

Vágó József karrierje 1902-ben, bátyjával, Lászlóval társulva indult, és egybeesett a szecesszió felvirágzásával. Csaknem egy évtizeden át szebbnél szebb bérházakat terveztek együtt József példaképeinek, először Lechner Ödön, majd a bécsi Otto Wagner hatására. József 1911-ben különválva bátyjától önálló irodát nyitott, és ezzel is sikereket ért el. 1911–1916 közötti munkáira a szintén világhírű építész és barát, a Wiener Werkstätte alapító-vezetője, Josef Hoffmann hatott.

Első világháború előtti karrierje szinte kudarcmentes volt, ebből fakadt meg nem alkuvása és hatalmas önbizalma, ami úgy is megmaradt, hogy élete utolsó húsz évében már alig valósult meg munkája. Utolsó két magyarországi későszecessziós-premodern villaépületét a leggazdagabb mágnások megbízásából készítette el, és a legapróbb részletekig, anyagiakat nem sajnálva kiélhette iparművészetben is gazdag képzeletét.

A több nyelven beszélő, művelt, építkezéseiből tekintélyes vagyont szerzett Vágó a művészvilágban és a társadalmi életben elismert volt Magyarország 1919-es összeomlásáig. Tehetőssége ellenére szociálisan érzékeny volt, szocialista és demokrata meggyőződése vitte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (és egy szabadkőműves páholy) tagságába, e kapcsolat eredményezte, hogy 1907–1909 között megtervezhette az MSzDP pártszékházát, a hozzájuk tartozó Népszava székházát és nyomdáját a Tolnai Lajos utcában.

Olaszország: megtűrt kommunista és példakép

A Tanácsköztársaság kikiáltásával az Építészeti Direktórium vezetője lett, itt a szociális lakásépítészettel foglalkozott, ám annak sikertelensége miatt még a kommün bukása előtt lemondott, és az év végén operaénekes feleségével és – a később Pierre Vago néven szintén híres építésszé vált – Péter fiával Olaszországba költözött.

Rómában hét éven át élt a család a budapestihez képest jóval alacsonyabb életszinvonalon: részben Vágó neves építészeknek vállalt megbízásaiból, részben felesége fellépéseiből éltek. 

az olasz sajtó az 1911-es torinói magyar pavilont kiváltképp dicsérte (s ez lett az inspirálója az 1914-es futurista terveknek). A helyi haladó építészet vezetője, Marcello Piacentini 1914-ben Budapesten járt, és példaértékűnek tartotta az itteni építészetet, különösen Vágó munkásságát.

1920 után az olasz építészszakma ellenségesnek mutatkozott a kommunistának tartott Vágóval szemben, így előremutató kertvárosi terveit nem tudta megvalósítani.  Csak 1926-ban fedezte fel  terveinek zsenialitását az olasz szaksajtó, amikor távozott Rómából, hogy mindent egy lapra téve, induljon a genfi Népszövetségi Palota pályázatán.

Vágó 1926 végén érkezett vissza Budapestre, itt bátyja irodájában kezdett neki a Népszövetségi Palota terveinek, négy hónapra rá megnyerte a pályázatot, ám ötödmagával kellett együttműködnie a későbbi módosított tervek elkészítésekor. Ráadásul a pályázaton az akkor nemzetközi hírűvé emelkedett építész, Le Corbusier plágiummal vádolta meg. Vágó felvette a kesztyűt és hosszas sajtóvitába kezdett Corbusier-vel, építészetelméleti fejtegetéseket is bevonva. Genfi terveit végül többszörösen is átdolgoztatták vele és csak nagyon kevés valósult meg eredeti elképzeléseiből 1936-ra.

Budapesti tartózkodása idejéről eddig négy épület volt ismert, melynek megvalósításában Vágó közreműködött. 1927-ben öccse, György számára tervezett egy villát a Lovas utca 6/a. szám alá, amivel kivívta a városi hatóság ellenlépését jogosulatlan tervezésért. Vágó ugyanis Műegyetemi diplomáját Rómában hagyta, amit később a bíróság hitelesített is neki, ám a Mérnöki Kamara igyekezett tervezői tevékenységét akadályozni Vágó korábbi, tanácsköztársasági működése és baloldali elköteleződése miatt. Így arra kényszerült, hogy nagyrészt ismeretlen építőmesterek neve alatt dolgozzon kevés budapesti megrendelésén 1927 és 1934 között.

Az 1933 és 1936 közötti években Vágó a Tabán városrendezési és Budapest újjáépítési terveivel foglalkozott. Ennek sikertelensége és később a II. világháború kitörése miatt 1939-ben fia választott új hazájába, Franciaországba települt át, ahol élete végéig idealisztikus városterveken dolgozott.

Árulkodó stílusjegyek

Ahogy a cikk első részéből kiderült, a későbbi Ipoly mozinak is helytadó Mintakészítők Otthonának nem ismert az építésze. Az annak megadott építőmesternek egyetlen más komoly munkája nem volt, s később meg is büntették "az 'Architekt' cím jogosulatlan használata miatt". Lássuk, mik utalnak arra, hogy az épületet valójában Vágó József tervezte!

Vágó megvalósulatlan, fentebb bemutatott 1920-as római tervein is hasonló formájú és kazettás kiképzésű sarokerkélyek fedezhetőek fel.

1922 és 1924 között a Via Sistina 69. alatti „Hotel de la ville” szálloda átalakítását és teljes berendezését tervezte. Az ide készített stukkódíszek Hoffmannos-Lajtás eredetű grafikai világa megegyezik a kőbányai Szent László Gimnázium (Lechner Ödön és Vágó József, 1914–1915) külső, és az elpusztult Grünwald-villa (Vágó József, 1914–1916) külső-belső domborműveivel, de erőteljes hasonlóságot mutat a Mintakészítő-ház erkélyeinek domborműveivel is.

Vágó 1922-ben indult a Chicago Herald Tribune székházának tervpályázatán, ennél a tervénél az épülettömb ugyanúgy pilaszterekre−pillérekre van állítva, mint a Mintakészítő Otthon tervén és szintén bay window-k vannak a főbejáratok felett.

de még mindig hiányzik az írásos bizonyíték, amit Vágó az építési hatóságok miatt igyekezett eltitkolni. Publikált levelezésében sem említi, hogy 1927–1928 körül ismét kapcsolatba került volna a Szociáldemokrata Párttal.

A már korábban említett Vállalkozók Lapja 50 éves jubileumi albuma (1929) 437. oldalán az épülettechnikai cégek bemutatásánál egy felvonógyártó az Ipoly utca 16. szám (a Mintakészítők Otthona!) alá szálította a termékét. A lift megrendelője: Vágó József.

Szeptember 16-án, a Kulturális Örökség Napjain Vágó József konferenciát rendeztek, itt sajnálatosan módon nem hangzott el új kutatási eredményként a Mintakészítők Székháza, viszont a konferencia egy, Vágó József házbelsőit alaposan ismerő előadója, Zuh Deodáth később azonosította Vágó kéznyomát az épületbelsőn is:

„… az alapján is megállapítható, hogy Vágó a tervező, hogy minden stíluskritikai szempontnak tökéletesen megfelel: a multifunkcionális épület tervezése, a belső udvar kialakítása, a cementburkolatok használata, a virágtartókkal kiváltott zöldfelületek, a kültéren használt sodronycsó-korlátok (legalább 10 hozzá kötődő épületben), a főlépcsőház ablakkiosztása (a Nagyváradi csendőriskola több épületében, a Schiffer-villában, a Maros utca 44/A–B-ben ugyanígy jár el) mind jellegzetesen Vágó-elemek.

És hogy a történetben legyen még egy csavar is: Vágó 1920-as évekbeli római, chicagoi és ezen budapesti tervét is egy megvalósulatlan Lajta Béla épület is inspirálta. A Magyar Kereskedelmi Csarnok 1912-es tervén több olyan építészeti részlet is szerepel, ami a fentebb említett Vágó-terveken felbukkan: a hangsúlyos kör alakú sarokerkély, a pillérekre-pilaszterekre állított épület, a domború üvegablakok és a barokkos ablaknyílások. Így a Mintakészítők Otthonát Lajta posztumusz, továbbgondolt művének is tulajdoníthatjuk, Vágó alkotásaként, mely sikertelen római terveinek egyedi budapesti megvalósulása is.

A jellegtelenné felújított és átalakított épület sarkából kiálló, igényes kialakítású erkélyek mintha csak kitörni akarnának a silány minőségű környezetükből, s így szimbolikusan is árad belőlük Vágó megalkuvást nem tűrő, figyelemfelkeltő művészi szelleme, mely a kutatást megindította – és szerencsésen vezette eredményre.

Érdekelnek a pesti házak titkai? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!

Köszönet dr. Ferkai Andrásnak, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanszékvezetőjének, Csáki Tamásnak, a Budapesti Fővárosi Levéltár főosztályvezető-helyettesének és dr. Ordasi Zsuzsának, az ELTE Bölcsészettudományi Kar adjunktusának a kutatáshoz nyújtott tanácsaikért.

Bolla Zoltán a Magyar art deco építészet című könyvéről, melyben a fenti nyomozásról is olvashattok, itt írtunk részletesebben, további információt pedig a Budapest Art Deco Facebook-oldalán találtok róla.

Borítókép: a Mintakészítők Otthonának egyetlen fennmaradt korabeli felvétele 1928-ból. Forrás:  Die Gewerkschafts- und Genossenschaftbewegung in Ungarn / Karl Peyer. Budapest, 1928