Öt évvel ezelőtt írtunk a legrégebbi Budapestről készült fotográfiáról, ami a pesti Széna (Kálvin) teret  mutatja 1844-ben. Ma olyan színes, úgynevezett autokróm eljárással készült fotókat mutatunk a fővárosról, amelyek úgy tűnik, hogy a legrégebbiek, amelyekről a széles nyilvánosság tud: 1913. április 25-én készültek. Sokak számára talán nem tűnik nagy truvájnak, hogy színes budapesti képet láthat a tízes évekből, azonban tudni kell, hogy azok a képes levelezőlapok, és a fotográfiák zöme is, amiket ismerünk e korból, nem színesek, hanem utólag színezettek voltak.

Kezdetben ugyanis olyan fotográfusok színezték a képeket, akiknek volt némi rajztehetségük (ha pedig nem volt, akkor alkalmaztak egy festőt – Zichy Mihály festőművész is így kereste a kenyerét néhány évig. A színezés azonban nem tűnt el a piacról a színes fotózás elterjedése után sem. Sőt, mint Kincses Károly fotótörténész írja a Színes Magyarország című könyvben megjelent cikkében: az utólagos színezés technológiai könnyítésére még 1945-ben is nyújtottak be szabadalmi kérelmet Magyarországon. Tehát évtizedekig párhuzamosan futott a színes és a színezett fotók használata.

Akkortól már főleg csak fotóművészek próbálták egyedibbé tenni vele alkotásaikat, de még falujáró fényképészek is megéltek abból, hogy retusálással színessé tették a családi fotókat. Érdekes egyébként, hogy a digitális technikák elterjedésével ismét reneszánszát éli a színezés: színes és fekete-fehér képek színeit, árnyalatait lehet manapság egész egyszerű technikával módosítani az erre alkalmas szoftverekkel.  A színezés – bármilyen professzionális módon is készül – egyik nagy hátránya azonban, hogy teljesen a színezőre volt bízva a színek használata és az árnyalatok eldöntése. Ha a megrendelő harsányabb színekkel akart kiemelni valamit, akkor tulajdonképpen egy színében hamis kép születhetett.

Miért nem futott be a színes fénykép?

Színes fotóeljárások ugyan 1880-tól már léteztek, de a településfotózásban nem nagyon terjedtek el. Portréfotózásra, csendéletek megörökítésére azonban alkalmasak voltak. Az autokróm (vagy autochrome) eljárást a Lumière fivérek találták fel és 1907-től terjedt el, amikortól lehetőség volt a lemezeket (amikre a felvételek készültek) gyárilag előállítani és kereskedelmi forgalomba hozni. Magáról az eljárás technikai részleteiről itt lehet olvasni részletesebben.

Kincses Károly már említett írásából tudjuk, hogy a franciák után magyar fotográfusok kezdtek el foglalkozni autokróm képek készítésével, sőt,

Volt azonban két komoly hátránya ennek az eljárásnak a fekete-fehérben készített képekhez képest. Az egyik, hogy az expozíciós idő hosszúnak bizonyult: a legerősebb természetes fény esetén is egy másodpercig tartott, műtermi körülmények közt pedig húsz másodpercig is szobrozni kellett, hogy a színes fotó elkészüljön. Vagyis egy nyüzsgő városban nem lehetett jó képet készíteni, hiszen az eredmény értékelhetetlen és felismerhetetlen lett volna a bemozdulások miatt. 

Az eljárás másik hátránya az volt, hogy nem lehetett gazdaságosan másolatot készíteni az elkészült képekről, vagyis nem érte meg sokszorosítani őket, sem képeslapként forgalomba hozni. Ez kizárta, hogy a meglehetősen költséges eljárással készülő fotografálás valami hasznot hozzon. Nem véletlen, hogy az eljárást – különösen az első időszakban – lényegében csak a polgárság vagy a felső tízezer tagjainak portréfotózására használták. Voltak persze például tudományos céllal készült fotografálások is, fizikusok, kémikusok, de még orvosok is használták szemléltető eszközként, de városképek készítése ritka és költséges hobbinak számított.

Ahol a legrégebbi színes Budapest-fotókat őrzik

És most a konkrét képekről: Albert Kahn egy francia bankár volt, aki 1909-ben kitalálta, hogy megörökíti és archiválja az emberiség sokszínűségét. Ennek érdekében fotográfusokat képzett, állta útiköltségüket és a felszerelésüket, az utazások során készült képeket pedig egy gyűjteménybe rendezte, s létrehozta a "Bolygó Archívumát" (Archives de la Planète). A fotósok bejárták az egész világot, készítettek

Lefotózták az embereket (elölről és hátulról is, hogy az öltözetük minden részlete látszódjon), fontosabb épületeiket, munka- és szállítóeszközeiket, szóval igazán tudományos szintű etnográfiai gyűjtemény született a század első harmadának Földjéről. A képek több mint fele persze Európában készült, de a másik fele szerte a világban Ázsiától Afrikán át Amerikáig. A projekt 1931-ig tartott, amikor a gazdag filantróp vagyonát a világválság elvitte. A képek azonban megmaradtak, jelenleg a Musée Albert-Kahn őrzi, és a digitalizált darabokat egy kissé esetlen keresőoldalon meg is lehet nézni (be kell írni a keresőbe, hogy Budapest, és kiadja az összes, itt is közzétett fotót).

Magyarországon 18 kép készült – mármint az ország mai területén, mert amikor a projekt elkezdődött, akkor még Osztrák-Magyar Monarchiaként tartották számon a birodalmat, és ott azért valamivel több fotót ad ki a kereső. A fotókat egy Auguste Léon nevű kémikus készítette (nem véletlen, hogy a fotográfia hajnalán mindenféle tudósok képezték át magukat fényképésszé, mivel elég bonyolult folyamatról volt szó.) Ebből a 18-ból 11 biztos budapesti fotó. Mint a mai XV. kerület rajongójának, személyes szerencsém, hogy a "magyar vidék" kategóriát hat rákospalotai kép jelenti, melyekről bővebben itt írtam.

A rejtélyes kép helyszíne

Van azonban egy kakukktojás, amelyikról nem tudjuk, hogy hol készült. Nánási Regina még 2006-ban írt Auguste León magyarországi képeiről.  Ő említi, hogy ezeknek a képeknek az alapadatain kívül semmilyen információnk nincs a készítés körülményeiről. Valójában a pontos helyszínek sincsenek jelölve, egyszerűen csak felismerjük őket – egy kivételével.

A kakukktojás kép adatlapján is csak ennyi szerepel: Ausztria-Magyarország, 1913. április 25., de a dátum után kérdőjel van, vagyis nem biztos, hogy ugyanazon a napon született, mint a többi 17. Bár a többi kép alapján tudjuk, hogy jártak a Duna-partján és Városligetben is, a képet sem én, sem a Fortepan képek megfejtéseire szakosodott Indexfórum tagsága nem tudta azonosítani (igaz, akkor még erősen abban a hitben voltam, hogy talán ez a kép is Rákospalotán készült).

Nánási Regina (akit szintén kerestem, de sajnos nem válaszolt), azt feltételezi, hogy a fotó egy hajóról készült. Ezt nem lehet kizárni, bár a hajónak állnia kellett, hogy a hosszú expozíciós idő mellett elkészülhessen a fotó. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Auguste Léon egy balkáni utazás előtt látogatott el Budapestre (mindössze egy nap alatt készült az összes budapesti és palotai kép, feltételezem, hogy az út során Budapest csak egy átszállóhely lehetett, aztán ment is tovább). Lehet tehát, hogy valahol a Dunán hajókázva fotózott valamikor valamit, akár Budapesten, akár az akkor már szűkös palotai folyóparton, akár a folyó Budapesttől délre eső szakaszán.

Szóval, szerintetek hol készülhetett az A69400X jelű kép?

A számozás alapján az első fotók készülhettek a pesti rakparton és az Iparművészeti Múzeumnál. Feltűnő, hogy az egyébként népes fővárosi helyszínek mennyire üresek, bizonyára valamilyen kora hajnali exponálásról lehet szó (1913. április 25. egyébként pénteki napra esett). Ezután következnek a rákospalotai fotók, feltehető tehát, hogy onnan már úgy jött vissza Budapestre Auguste Leon, hogy egyenesen a Városligetbe érkezett, mert az azt követők már a Vajdahunyad várát mutatja két oldalról. Az A1784-es számozás hiányzik, végignéztem a gyűjteményt, nincs ilyen számú kép, ami azt jelenti, hogy még vagy nem digitalizáltak egy budapesti fotót, vagy az egy elrontott, esetleg utóbb megsemmisült fotó száma. Készült egy kép a Lánchídról Budáról Pest felé, és van végül két újabb fotó az Erzsébet hídról: itt már forgalom is látható, talán mintha egy rendőr őrszem is lenne rajta, meg többféle kocsi. (A galériába is ebbe sorrendbe vettük fel a képeket.)

Miért nem színesebbek?

A képek látszólagos fakóságáról Flesch Bálint fényképész-fotókonzervátort faggattam. Elmondta, hogy a képek láthatóan borús időben készültek, és mint írta, az autokróm színszűrői a festett keményítőszemcsék, főleg a korai gyártmányoknál egy viszonylag durva struktúrát képeztek és a kép fehér részein egy lilásszürke, kicsit irizáló fátyolt alkottak, ami nem tett jót a kontrasztnak, így a színeknek sem.

Nagyobb képméretnél ennek a jelenségnek a hatása csökkent, tehát a nagyobb fotókon a színek is teltebbek lehetnek. Ezek a fényképek azonban 9x12-es méretűek, azaz a kisebbek közé sorolhatók. Lehetséges a festékanyagok fakulása is, ami a korai gyártmányoknál valószínűbb, illetve a színek teltsége függ attól is, hogy időközben hogy tárolták kezelték a képeket, vagy hogy miként digitalizálták azokat.

A képeknek azonban így is messze nem csak technikatörténeti jelentőségük van, hanem fakóságuk ellenére is – az árnyalatok egymáshoz viszonyított arányát tekintve – ha teljes képet nem is, de ízelítőt kaphatunk az I. világháború kitörése előtti Budapest valós színeiről.

Érdekel, milyen volt a régi Budapest? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!