Lechner Ödön egyik épületére már gyerekként felfigyeltem, amikor még nem is ismertem a nevét. A Szent László Gimnáziumba jártam ugyanis Kőbányára (I. László volt még, mikor elkezdtem), amit ő tervezett Vágó Józseffel. Jól hangzana, ha azt írnám, teljesen beleszerettem a gimnáziumba, de hát nem lenne igaz, valahogy nem az épület szépsége jutott az eszembe akkoriban, ha rá gondoltam. Viszont az ablakából pont a Szent László templom tornyára lehetett látni.

Az egész templom jellegtelenül szürke és koszos volt, ráadásul fel volt állványozva. Minden volt csak szép nem. Aztán az egyik nap kibukkant a csúcsán az arany kereszt. Utána csigalassúsággal, hétről hétre haladtak a restaurátorok lefelé, és bontották ki az újabb részleteket. Megjelent alatta a fekete toronysisakrész, ami szintén szép volt, gondoltam ilyen lesz az egész. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul egy egészen tarkabarka szakasz következett. Napról napra figyeltük, mint valami adventi naptárat, hogyan áll össze a minta. Nem láttam ilyen tetőt korábban, és teljesen lenyűgözött.

Mindezt csak azért mondom el, mert a napokban jelent meg a Látóhatár kiadónál a Budavári séták című kötet, amiből nekem is küldtek egy példányt recenzióra. S csak úgy mellékesen hozzácsaptak egyet a nyáron kiadott Lechner összes albumból is. Naná, hogy inkább ez utóbbival kezdtem!

Az új kiadványt éppúgy Halász Csilla szerkesztette, mint a három éve megjelent Ybl összest. A kutatások jelentős részét is ő végezte, melynek során számos korábban publikálatlan dokumentumra, rajzra bukkantak. Sőt néhány olyan épületről is sikerült bebizonyítani, hogy Lechnerhez köthetők, melyekről korábban csak sejteni lehetett (zombori iskolák). Az épületleírásokat és a fotókat ezúttal Ludmann Mihály, művészettörténész jegyzi, a korrajzokat és az általános ismertetőket pedig Viczián Zsófiával hármasban készítették.

A szerkezete pont olyan, mint a sorozat előző kötetének. A kötelező életrajz után a házak következnek tematikus bontásban: bérházak; közintézmények; kastélyok paloták villák; a szakrális munkák; az iskolák, illetve gyarapodó Magyarország cím alatt minden egyéb - leginkább a fő művei, az Iparművészeti Múzeumtól a Földtani Intézeten át Postatakarékpénztárig. Mindegyik fejezet egy izgalmas, alapos bevezetőt kapott, ahol nem csak a korral, a megrendelőkkel, de az akkoriban divatos építési módokkal is megismerkedhetünk. A korabeli bérház jellemzőit például olyan részletesen veszik végig, hogy az az építésztől függetlenül is hasznos alap lehet mindannak, aki ezekkel kíván valaha is foglalkozni.

Lechner Ödön az egyik legnagyobb magyar építész. Nem véletlen, hogy a mostanában sokat emlegetett 111 híres ház listán egyedülálló módon négy épülete is szerepel. Ennek ellenére az épületlista itt jóval soványabb, mint az Ybl-könyv esetében: az 113, ez csak 36 házat mutat be.

Elég elolvasni az életrajzukat, hogy megkapjuk a választ. Lechner Ödönnek bár néhány nagyszabású és nagyszerű épülete megvalósult, valójában számtalan pályázaton maradt alul. A könyv egyik izgalmas része, hogy bemutatja a meg nem valósult házait is. Mennyivel izgalmasabban nézne ki például a Szabadság tér (lásd a cikk borítóképét), ha a Tőzsdepalota tenderét nem eleve Alpár Ignácra írják ki. (Annyit azért mondjunk el Alpár védelmében, hogy pár évvel korábban ő is kiállt Lechner mellett, hogy ne vegyék el tőle a Szent László templom tervezésének jogát.)

Sajnos a kortársaknak gyakran túl lázadó, merész és egyedi volt a stílusa, ami szemben állt az akadémikus iskolával. Mennél messzebb ment ezen a saját magának kijelölt az úton, annál kevesebb megbízatáshoz jutott. Miközben ma a magyar hagyományok ápolójaként tartjuk számon, a saját korában épp a konzervatív ízlésnek nem felelt meg – ahogy mondjuk Bartók, vagy Csontváry sem. Talán nem véletlen, hogy a legszebb hangú nekrológ épp a Nyugatban jelent meg róla.

Talán, mert valójában nem ápolta, hanem teremtette a hagyományt.

A soha fel nem épült házak látványterveit nem csak azért szomorú nézegetni, mert Lechnernek viszonylag kevés háza épülhetett fel. Hanem azért is, mert a legtöbbön hiába keressük az általa kialakított magyaros stílus, vagy akár a nemzetközi szecesszió jegyeit. Házai többsége a neoreneszánsz, sőt néhol a neobarokk (pl. szegedi városháza) jegyében készült el. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy csak lassan forrt ki saját stílusa, de elég gyakran az is, hogy a megrendelő megszabta, milyen stílusban épüljön a háza.

A helyzet kicsit arra emlékeztet, amikor világklasszis jazz-zenészek kénytelenek vendéglátózni egy bárban. Persze tegyük hozzá, aki igazi tehetség, az egy bár közönségének is olyat tud alkotni a legvacakabb slágerecskékből is, hogy érezni rajta a zsenialitást. Hasonlóképpen Lechneréknél. Ő több társával – leginkább Pártos Gyulával – számtalan neoreneszánsz épületet tervezett. Bár nem ezek miatt az alkotásai miatt szeretjük elsősorban, jó látni a mester kézhegyét egy-egy egyedi balkonon, korláton, oszlopon vagy burkolaton. Merészen nyúlt az új építőanyagokhoz is. Bérházaiban gyakran alkalmazott öntöttvasat, de tervezett vasbetonkupolát is: olyan emlékművet álmodott meg vele, amely egyszerre lett volna víztorony is. Ha elkészül, ma Kecskeméten állna.

Persze ha Lechner és építőanyag, akkor mindenek előtt: Zsolnay. A gyár termékei a pirogránit elemek, a kerámiadíszek az építész egyik legfontosabb stílusjegyévé váltak. Nem csoda, hogy külön fejezetet kapott ez a kapcsolat a könyvben.

Ugyanígy külön részek foglalkoznak a nemzeti építészet kialakulásával. Ez ugyan vele teljesedett ki, de már Feszl Frigyessel megindult a folyamat. Neki épp úgy Kőbányán volt téglagyára, mint Lechner családjának, talán ott szerethette meg őt és építészetét a kis Ödön. Annyi bizonyos, hogy egész életében nagy tisztelettel beszélt Lechner a Vigadó építészéről, mint a magyaros stílus megteremtőjéről.

De nem csak a gyökerekkel foglalkozik a könyv, hosszan tárgyalja Lechner hatását is. A kortársakat, a tanítványokat, a követőket és azokat, akiknek a munkáiban közvetetten él tovább a hatása: Kós Károlytól Csete Györgyön át Makovecz Imréig.

Külön fejezetet kapott az építész sajtója, mely természetesen igen csak szélsőséges volt. A számtalan magasztaló cikk mellett sok a fanyalgó is, akik kifejezetten „bizarrnak” nevezik egyes házait, s volt aki szerint az Iparművészeti Múzeum egy „cigány császár palotája”. Ugyan nem Lechner építészetéhez kapcsolódik, de korabeli furcsa szokásokat mutatja be az a cikk, mely szerint a karlócai szerb gimnázium alapkőletételénél a szokásos alapító okirat mellé egy frissen levágott bárány vérét is becsorgatták, aztán fejét is odatették, amit a „hölgyek virágokkal temettek be”. Hát jó.

Ezeknek az izgalmas fejezeteknek köszönhető, hogy a kevesebb ház dacára a könyv épp olyan tartalmas (s épp olyan vastag) lett, mint az Ybl összes. A legérdekesebb kiegészítés azonban egy tanulmány, amit maga Lechner írt, s mely teljes egészében bekerült a könyvbe. Ennek már a címe is sokat mond: A magyar formanyelv nem volt, hanem lesz.

Olyan örök érvényű gondolatokat fogalmaz meg benne, amiket ma is jó lenne, ha észben tartanának azok, akik a magyar hagyományt igyekeznek megőrizni. Ő ugyanis igazi nemzeti érzésből állt ki az új mellett.  Az egyik legkedvesebb példámban egy nagynevű történelemtudósról ír, aki egy Rákóczi-emlékmű állítása kapcsán „kardoskodott a barokk stíl mellett, küzdvén minden modern törekvés ellen”. Merthogy az Rákóczi korában úgy volt. Aztán valaki megkérdezte tőle:

Miért írta Rákócziról szóló munkáit mai magyar nyelven, és nem a Rákóczi-kor nyelvén?

És azt hiszem, ebben minden benne van.

Halász Csilla, Ludmann Mihály, Viczián Zsófia: Lechner összes. Látóhatár Kiadó Kft., 2017.  328 oldal, cérnafűzött, keménytáblás.