Az Év irodája verseny első helyezettjét, az ACG új székhelyét már akkor bemutattuk, amikor még nem is tudtuk, hogy nyerni fog: tényleg elég jól sikerült helyről van szó. Örültem neki, mikor néhány héttel később megkeresett egy másik döntős, hogy szívesen megmutatnák az ő központjukat. Két ok miatt mondtam igent. Egyrészt a Skanskáról van szó, amelyik maga is elég jó irodaházakat épít idehaza, másrészt azt mondták, hogy kipróbálhatom. Vagyis nem körbevezetnek és elmutogatják, hanem nyugodtan odaülhetek egy szabad asztalukhoz, békén hagynak, dolgozhatok egész nap, legalább meglátom milyen is a hely valójában, működés közben. Úgyhogy fogtam a laptopom és beültem.

Ahogy említettem, a svéd Skanska a jobb irodaház-fejlesztők közé tartozik a magyar piacon. Legelső hazai épületük a Zalaváry Lajos és az ifjú Zoboki Gábor tervezte East-West Business Center volt az Astorián (1991), ami gyönyörűen rímel a szemben levő Georgia-bérházra. Ez már régóta nagy kedvencem volt, jóval azelőtt felfigyeltem rá, hogy építészettel kezdtem volna foglalkozni. Kár, hogy a tulajdonosok néhány további kiadható négyzetméter reményében később beépítették a klassz üveglifteket a sarkon, amelyek pedig eredetileg igazán menőn néztek ki.

Újabb házaik közül nagyon szeretem az absztrakt formájú Népliget Centert (Hőnich Richárd, 2010), mely izgalmas kialakításával messze kilóg a hazai mezőnyből még ma is, megépültekor meg pláne eredeti volt.

Persze nem minden házuk ennyire meghatározó városképi szempontból, de a középmezőnyük is veri a magyar átlagot. Ilyen például a legutóbbi, a Nordic Light (Paulinyi Gergely, Reith András, 2016), amely bár teljesen rendben van, nem különösebben emelkedik a Váci úti házak sorából.

Díszíti ugyan egy csomó szellemes üveglamella éjszakai fényjátékkal, de az igazat megvallva, ettől még senki nem kapja fel a fejét rá, ha végigautózik az irodakorridoron. Főleg, hogy vele szemben két menő ház is áll: a DC Offices és a (pont a napokban átadott) GTC White House. Belül viszont annál több eredeti részlettel büszkélkedhet az épület.

Az iroda már most is teljes, egész, működik, de a komlexum akkor lesz tökéletes egység, ha elkészül a harmadik ütem. Ez a környék kisvárosibb beépítéséhez igazodva otthonosabb, emberléptékűbb és szerintem szellemesebb is lesz, mint Vácira néző rész – külön nevet is kap: Nordic Light Trio. A Nordicnak ugyanakkor már most is nagyon kellemes, otthonos belső zöldfelületei vannak – talán ez leginkább az erőssége.

Ott van például a tetőkertje, amit bármelyik bérlő használhat, de ami igazán ötletes, az a belső udvara. Talán nem olyan látványos, mint az Átrium Park a szomszéd sarkon, viszont egyrészt nincsen madárpusztító üvegfala, másrészt a gyakorlatban is jól hasznosul a kisebb kertek láncolata. Nem csak kávézásra és ücsörgése van kitalálva ivócsapokkal – sőt, ha befejeződik az utolsó ütem, jógaoktatást és egy fűszerkertet is terveznek ide –, hanem szó szerint átjáróházként is működik. Vagyis a párhuzamos utcák ezen keresztül is megközelíthetők a Váciról bárki számára. Elég nagyvonalú (ami errefelé azért nem feltétlenül jellemző minden házra).

Tulajdonképpen ez a legjobb jelző a Skanska saját irodájára is.

Eleve szeretem, amikor egy étterem-tulajdonos a saját vendéglátóhelye felett lakik, és nem másokkal szagoltatja a konyhát, meg hallgattatja a vendégek zaját, hanem azt eszi, amit főzet. A Skanska tulajdonképpen ugyanezt csinálja: végiglakja az irodákat, amiket fejlesztenek. Most épp a Nordic Light a legutóbbi, hát ebben székelnek. (A következő projektjük, a Mill Park elég hamar követi ezt, rszóval most egy darabig még itt maradnak.)

A 480 négyzetméteres iroda alapadottságai teljesen hétköznapiak. Vagyis itt nem adja magát a dizájn, hogy csak engedjük láttatni az öreg falakat, meg a vascsöveket, esetleg az építész álmát. Viszont remek példája annak, hogy egy jó adottságú, átlagos küllemű teret is baromi jól be lehet rendezni, mint ahogy azt a LAB5 tette.

Kezdjük azzal, hogy nem osztották fel a teret szűk cellákra, így szellős és napfényes maradt az egész. Kijön az a szerencsés adottsága, hogy két irányból kap fényt. Viszont ez nem jelenti azt, hogy személyes terek nélküli hodályt alakítottak volna ki. Ügyes egyensúly van abban, hogy ne érezzük magunkat egy amerikai típusú aktagyárban, ahol a főnök mindig látja, mit csinálunk, de a tér egyik pontján sem kell szoronganunk a bezártságtól.

Belépve elhaladunk pár tárgyaló mellett, amelyek természetesen le vannak ugyan választva, de a fényt nem zárják el ezek sem, aztán... aztán gyakorlatilag megérkezünk egy konyhába. Valójában nem ez a valódi konyha, az egy nyugodtabb, elvonulósabb sarokba került, ez csupán egy bögrefal kávégéppel, ruhásszekrényekkel. Az otthonosságérzés itt nem képletes, tényleg olyan mintha egy előszoba-konyhába érkeznél meg, ahol leveszed a kabátod, töltesz magadnak egy italt, aztán viszont sajnos nem hanyatt dőlsz a munka után, hanem kezdhetsz melózni.

Persze nem csak ebben különbözik egy normális konyhától a hely, hanem ott az a kis minierdő is. Legalábbis egy csomó fa alakú fa, ami tényleg elég bájossá teszi a megérkezést, és egészen ösvényhatásúvá a sétairányokat. Kicsit aggódtam, hogy lesz valami zöld céges filozófia is hozzájuk, ami mindig kiborít az ilyen dizájnelemeknél, amelyeknek a fenntartása (öntözés, kiegészítő világítás, tápanyag-utánpótlás stb.) nem a fenntarthatóságról szól, de szerencsére nem volt. A dizájnelem itt őszintén csak dizájnelem. (Oké, hivatalosan a levegő tisztítása és a "well being" is felbukkan a kommunikációban, de lendüljünk rajta túl.)

Kávézós bögrefal másik oldalán egy tábla van, amire egy kedves kis közösségi tér van komponálva lépcsőzetes „nézőtérrel”. Ez valamennyire kettéosztja az irodát – vagyis nincs teleszórva a tér székekkel és asztalokkal, mint egy étteremben –, de az simán átjárható, átlátható marad.

És nagyjából kész. Ennyi, amennyi miatt eredetinek nevezhető a hely. A többi erénye nem igazán Insta-kompatibilis, fotogén elem. Viszont ha nem vendég vagy egy munkahelyen, hanem dolgozni szeretnél ott, vagyis életed egy jelentős részét eltölteni, akkor

A pénzügyet kivéve szabadon ül mindenki bárhova, ami pár éve még formabontó dolog volt Magyarországon, de ma már azért eléggé elterjedt. Piros pont azért, hogy a főnöknek sincs, nemhogy saját szobája, de saját széke sem.

Egyszerűen az, hogy kinyújtózhatsz, elgurulhatsz, járhatsz, de ha kell akkor könnyedén odaülhetsz bárki mellé, elég jó érzés. És az, hogy bármelyik helyen nagyjából ugyanolyan jól tudod magad érezni, az azért penge dolog. Nem, ezért nem jár díj, pedig ez sokkal fontosabb mint egy vicces sporteszköz, vagy egy mennyezetről lelógatott random bizarr tárgy.

Elég magától értetődőnek hangzik, de nekem nem volt az. Lehet, hogy csak a szerkesztőségek vannak megverve azzal az átokkal, hogy vagy kis irodaszobákban nyomorognak, és ha átmész a szomszédodhoz, akkor a csípőcsontod bevered az asztal sarkába, amíg lapjával megpróbálsz odajutni mellé. Esetleg hatalmas hangárakban gubbasztanak az újságírók, és előbb utóbb mindenki agorafóbiát kap, mert nem lát föl a mennyezetig. (Na és a legügyesebbek persze tudják ötvözni is a kettőt: külön művészet hatalmas, lélektelen tereket berendezni kevés embernek úgy, hogy ne férjenek el benne.) Mindenesetre nekem nem evidens az ilyen munkakörnyezet, tartok tőle, hogy sokaknak másoknak sem.

Na de vissza a Skanskához. Persze van azért itt még jó pár apró szellemes megoldás, meg masszázsszoba, telefonálókuckó és egyebek, de nem ezért tetszett a hely. Na jó, egy ötletet azért kiemelek, mert az tényleg jópofa. A cég fejlődését egy tablón mutatják be. Elsőre úgy néz ki, mintha egy posztromkocsma stílusú kézműves söröző árlapja lenne: falapon fekete és fehér festés. De ha hozzányúlsz, egy projektor életet lehel bele. Vagy háromszor elsétáltam mellette, mire leesett, mit tud.

Igen, nagyjából ilyen az egész. Semmi harsány jópofáskodás elsőre, aztán ha kicsit elkezded megismerni, akkor előjön egy csomó erénye (ahogy máshol a hibák szoktak). Utólag esett le, miért szerették volna, ha nem csak megnézem, hanem ki is próbálom, milyen.

Érdekelnek a budapesti irodaházak? Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.

Ismeritek a belvárosi piramist? Bár anélkül még vagányabb volt Gulyás Zoltán 1963-ban átadott Chemolimpex-székháza, azért most is nagyon izgalmas. Szerepel a 111 év 111 híres házban, szóval előbb-utóbb Urbanista-poszt is lesz róla. #geometry #office #architectures #city #geometric #cities #design #urbanphotography #ic_architecture #urban #building #urbano #archidaily #arquitectura #buildings #ilovearchitecture #architectureporn #mutiholvagy #mik #architecturelovers #architecture #ilovebudapest #budapest #budapestagram #építészet #modern #superarchitects #postmodern #artnouveau #111ház

Zubreczki Dávid / Urbanista (@zubreczkidavid) által megosztott bejegyzés, Máj 23., 2018, időpont: 4:57 (PDT időzóna szerint)