Ferenc József egy feltétellel hagyta jóvá a budapesti Operaház megépítését: az nem lehet nagyobb a bécsinél. A legenda szerint, mikor a megnyitón meglátta a házat, így szólt:

Tényleg nem lett nagyobb. Csak azt felejtettem el mondani, hogy szebb sem lehet.

Európa egyik leggyönyörűbb és korának egyik legépebben megmaradt operaházáról Zoboki Gábor – a ház rekonstrukciójának vezető építésze – mesélt nem is olyan rég, itt az Urbanistán. Bár az interjúba rengeteg minden belefért, nagyon sok titka van még az épületnek. Szóval, ahogy ígértem, néhány posztban még visszatérünk a témára. Lássuk először is, hogy született meg a ház.

Nem volt egyszerű szülés. Bár a bécsi udvar állta a költségek jó részét, építése valóságos nemzeti üggyé vált, akárcsak korábban a Vigadóé. Egy rakás helyszíntervet vetettek fel és el. Az egyik túl drága lett volna, a másikon sokat kellett volna bontani. Volt amelyik túl közel esett a Magyar Színházhoz (a tulajdonképpeni Nemzetihez), míg más helyszíneket túl forgalmasnak ítéltek meg. (Az alábbi térképen az egyes helyszínekre kattintva leolvasható, melyikkel mi volt a baj.)

Aztán végül kiválasztották a mai helyet. Igaz, kompromisszumot kellett kötni, mert bár olcsó volt a telek, nagyon kiesett a városból. Ma már mindkét szemponton csak mosolygunk, de hogy érezzük, milyen volt akkoriban a helyzet, elég belegondolni abba, hogy az építés miatt innen költözött a Teleki térre az ócskapiac.

Megvolt tehát a helyszín, de az építész még nem.

A Közmunkatanács állítólag nem bízott a magyar szakmában, úgy gondolták, jobb egy tapasztalt szakemberre bízni a munkát, aki már épített hasonlót. Eredetileg csak egy vázlattervet és költségvetést készíttettek volna egy pesti építésszel, ami összefoglalja a programot, és aztán az alapján írtak volna ki pályázatot a legmenőbb nyugati tervezők közt.

Ez a pesti építész végül Ybl Miklós lett, aki amúgy a költségvetésben is ezt a helyszínt javasolta: ide ugyanis sokkal olcsóbban lehetett nagyvonalú házat építeni, mint egy forgalmas sarokra, ahol több irányban is monumentális homlokzatot kell emelni.

Végül elkészült a vázlatterv, ami olyan jól sikerült, hogy felmerült, ne is hirdessenek pályázatot. Aztán mégis kiírták, igaz, csak meghívott tervezőknek. A magyarok közt ott volt Steindl Imre (az Országház tervezője), Szkalnitzky Antal (akinek legismertebb alkotása a gyönyörű kupolájú Egyetemi Könyvtár a Ferenciek terén), Ybl Miklós és Linzbauer István. A külföldieket a bécsi Ferdinand Fellner, a Blahára épült Népszínház (a későbbi Nemzeti) alkotója, valamint a német Ludwig Bohnstedt képviselte. Utóbbinak nem volt szerencséje máskor sem: bár első díjat kapott a Reichstag terveivel, mégsem az ő elképzelését valósították meg, állítólag csak azért, mert nem volt berlini.

A kiírás meglepően részletesen tárgyalta, milyennek kell lenni az épületnek. Például „a homlokzatot illetőleg kívánatos, hogy a legjobb olasz renaissance stylben, egyszerűen s nyugodtan legyen tartva." Meg azt is, hogy hol milyen anyagot szabad használni stb.

Yblnek tehát meg kellett harcolnia egy pályázaton is azok után, hogy korábban már két vázlattervet is készített az épületre – bebizonyítva ezzel, hogy valóban méltó a megbízásra. A leendő háznak nemcsak a kor „divatjának” számító reneszánsz stílusnak, hanem a legkorszerűbb építészeti, technológiai és akusztikai elvárásoknak is meg kellett felelnie. Ezért is döntöttek Ybl terve mellett, amelyet három hétig tartó, aprólékos bírálati folyamatot követően, titkos szavazással – nyolc közül hét szavazattal – választottak ki.

De nem ment egyszerűen az építés sem. Mint Zoboki Gábor mesélte: „folyton csökkentették a költségkeretét, egyre kevesebből, egyre kisebb, mégis egyre nagyszerűbb operát tervezett”. A pályázati anyagban 2000 férőhelyesre álmodott ház folyamatosan zsugorodott. Az eredeti terveken például még egy emelettel több volt és a kocsifelhajtó is sokkal szélesebb volt.

1881-ben ráadásul Yblnek ismét újabb tervvel kellett előállnia, mert a bécsi Ringtheater tűzesete miatt – amelyben rengetegen vesztették életüket –, Magyarországon is szigorították az építési és tűzrendészeti szabályokat. Ybl ezért 1200 főre csökkentette a nézőtér befogadóképességét, és a világon az elsők között építette be a zenekari árok mögé az úgynevezett vasfüggönyt. A nézőtér ültetési rendje, a közönség menekítési megoldása is jelentősen átalakult. 135 év után kimondható: Ybl Miklós előrelátásnak köszönhető az, hogy az Andrássy úti palotában ma is az eredeti falak között hallgathatunk operát.

Voltak egyéb érdekes tervezési módosítások is menet közben. Például a tetőszerkezetet fa helyett végül szegecselt vasszerkezettel oldották meg a színpad felett. Kiszámolták ugyanis, hogy bár a megépítése drágább, mivel nem tűzveszélyes, kisebb a biztosítási díja, tehát megéri váltani. A fémszerkezetet amúgy Feketeházy János tervezte, majdnem egy időben az Északi-Járműjavító Eiffel-csarnokával. A sors úgy hozta, hogy hamarosan az is az Operához tartozva nyílhat meg (amiről hamarosan itt az Urbanistán is szót ejtünk). A tető többi része háromszéki vörösfenyő, amelyet 1984-ben megpapucsoltak, de ma sem kell lecserélni, mert tökéletes az állapota. Vörösfenyőkkel előfordul az ilyesmi.

Az építés során mindent a legjobb minőségben igyekeztek előállítani. A székeket például úgy tesztelték, hogy a prototípusból két sort próbaképpen felállítottak a Nemzeti Színház nézőterén. Miután beváltak, elkészülhetett a többi is az Operának.

Végül kilenc évnyi munka után, 1884. szeptember 27-én tartották a nyitó előadást. Hogy milyen is volt a frissen megnyitott Opera – túl azon, hogy a király szerint is gyönyörű –, azt csak elképzelni tudjuk. A végső tervrajza ugyanis elveszett, ma már egyetlen levéltárban sem lelhető fel. Persze azért meg lehet próbálkozni a rekonstrukcióval.

A most zajló felújítást rengeteg építészeti és levéltári kutatás előzte meg. Ybl menet közben született tervei, korabeli jegytérképek, textilszámlák segítettek abban, hogy a felújítás után pont úgy nézzen ki a Magyar Királyi Operaház, ahogy a megnyitón. Azt ígérik, hogy megjelenésben 135 évet ugranak vissza, technológiában viszont 20-at előre. Tulajdonképpen nem is áll távol ez az eredeti koncepciótól sem.

Az épületet eredetileg is a legkorszerűbb megoldásokkal szerelték fel. Az egész korra – és Ybl-re különösen – jellemző volt, hogy látványban igyekeztek minél többet visszaadni a régi stílusokból, miközben ahová csak lehetett, a legújabb technológiát építették be. Na de erre hamarosan egy másik posztban térünk még vissza.

A cikk elkészültéhez Zoboki Gábor, a rekonstrukció vezető építésze, Józsa Anka, az Operaház beruházó építésze és Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója nyújtott segítséget.  A borítóképen: A Magyar Állami Operaház épülete a Hajós utca felől, 1900 körül. Előtérben a Drechsler Kávéház terasza (Fortepan, adományozó: GGAABBOO). A ház építésének történetét egy közel félórás zenés klipben foglalták össze pár éve, amit itt lehet megnézni.