Nagyon szeretem a Kiskörút és a Rákóczi út sarkán álló irodaházat, az East-West Business Centert (ahogy arra nem olyan rég utaltam is a fejlesztő Skanska kapcsán). Nem a legkiemelkedőbb épület az elmúlt évtizedekből, még csak a tervezőnek sem a legfontosabb alkotása. Viszont személyesen kötődöm hozzá, és nem csak azért, mert apám is részt vett az építésében villanyszerelőként, vagy mert később két hétig itt takarítottam hajnalonként az egyetemi szünetben. Sokkal inkább azért, mert ez volt az első kortárs épület, amelyiknél ráeszméltem, hogy jól néz ki, és azt is meg tudtam fogalmazni, hogy miért.

Egészen odáig az „üveg+acél+beton=ronda, bezzeg régen” elvet vallottam. Itt viszont nagyon tetszett, hogy a ház rímel a szembe szomszédjára. És ehhez nem kellett építészeti cikkeket elolvasni csak ránézni. Meg legalább ennyire klassznak találtam az üveg panorámalifteket. Ez utóbbiak mára eltűntek: szóval azt is megtapasztalhattam, hogyan szorítja háttérbe az épített környezet értékeit a gazdasági érdek.

Csak jóval később tudtam meg, hogy a tervezőjét Zalaváry Lajosnak hívták (azt meg még később, hogy a támogatásával itt bontogatta szárnyait az ifjú Zoboki Gábor, Turi Zoltán és Györgyi Zoltán). Hogy mennyi klassz más alkotása volt még, s hogy tulajdonképpen ki is volt ő, hogyan látta a világot és saját házait, azt pedig Götz Eszter most megjelent könyvében olvashatjuk el.

Vannak olyan művészek, akik egyből rátalálnak a saját stílusukra, és azt csiszolgatják életük végéig, és vannak, akik folyton új utakat próbálnak ki. Zalavárynak olyan házai vannak, hogy ha egymás mellé rakjuk őket, kevesen gondolnák, hogy egy alkotó fejéből pattant ki az ötlet. Letisztult modern, a Makovecz-féle organikus irányzatot megelőlegező íves formák, és posztmodern furcsaságok éppúgy fűződnek a nevéhez, mint a már emlegetett irodaházak.

Zalaváry is „dániás” volt, akár csak az Olimpia Szállót tervező Farkasdy Zoltán. Tehát azok közé az mérnökhallgatók közé tartozott, akiket a nácik megpróbáltak Németországba menekíteni/rabolni a szovjet előrenyomulás idején, s akik aztán kalandos úton végül Dániában kötöttek ki. Az ott elsajátított látásmód utána végigkísérte egész életüket, és abból táplálkozva egy kicsit szabadabb, humánusabb légkört tudtak csempészni a központilag irányított szocialista házgyártásba.

Ennek a dániás vonalnak a legszebb példája jó pár évvel később a Nagyothallók Állami Intézete Zuglóban, a Rákos-patak mellett: egy békés, átlátható, harmonikus telep finom részletekkel, mely láthatóan sok odafigyeléssel készült.

Úgy tűnik, teljes egyetértés van az építészek körében, hogy Zalaváry legfőbb műve a jászberényi tisztasági fürdő, ez szerepel a 111 híres ház listáján is. Talán ez volt az első kísérlet arra, hogy a népi motívumokat beemeljék a háború utáni, későmodern építészetbe. Akár volt próbálkozás korábban, akár nem, ennyire eredetien talán azóta sem nyúlt senki a témához. A megszokott, szögletes modern épület mellé két óriásira nagyított búboskemence-forma került. De nem csak úgy lepottyantva, hanem alaprajzukkal ügyesen egymásba metszve, finom összhangban a főépülettel. Az eredetileg fehérre meszelt fürdőhelyiségek egyszerre álltak rokonságban az áramvonalas modernnel és azzal az organikus vonulattal, amelyik talán Wrighttal indult, s amely nálunk Makoveczcel teljesedett ki.

Kár, hogy mára már kicsit visszavettek a merészségéből, és a legutolsó felújításkor téglákkal rakták ki. Úgy látszik, fél évszázaddal megépülte után is túl bátor még ez kísérlet. Maga Zalaváry sem folytatta ezt az irányt.

A most megjelent könyv több szempontból is különleges. Mikor a szerző írni kezdte, még élt az építész. Mi az, hogy élt! A 90. évén is túl, napi háromszor edzett, rajzolt, csillagokat tanulmányozott és követte a szakmai életet, naprakész volt mindenről, ami az építészet világában történt.

Így Götz Eszter még őt magát kérdezhette arról, mit gondol a régi házairól, mit és miért tervezett úgy, ahogy. Utána a tőle megszokott olvasmányos és szórakoztató stílusban mutathatta be Zalaváryt, olyan elképesztő részeket emelve be a könyvbe, amilyeneket talán más szerző simán félredobott volna. Mondjuk, az építész gondolatait arról, hogy melyik madár mire figyelmezteti. Egészséges középutat találva az alkotó személyisége és az alkotásai bemutatása között. Ugyanilyen értékes adalékot jelenetnek a kortársak, tanítványok, társak visszaemlékezései a kötet végén. (Közülük ketten, Zoboki Gábor és Skardelli György ebben a könyvbemutatón felvett videóban is beszélnek mesterükről.)

A legizgalmasabb azonban maga az épületek leírása, mely egyszerre szakmai és tökéletesen közérthető. Rávilágít egy csomó izgalmas részletre, mondjuk, hogy miben voltak újak, és mitől lettek olyan népszerűek az Árpád fejedelem út mellé épült házai. Vagy hogy – bár a Duna-parti szállodasort rettenetesen elhibázott tervnek tartom –, miért jó ház az Átrium Hyatt (ma Sofitel), mely azért jóval szerethetőbb a Finta tervezte szomszédjainál, a Fórumnál (ma Intercontinental) és Duna Intercontinentalnál (ma Mariott). Jó, hogy a meg nem valósult tervek is kaptak pár fejezetet, így láthatjuk, milyen lenne a Matthias Rex hotel, ha az épül meg a Várban a Hilton helyén.

Külön érdemes megemlíteni a könyvet tervező Kludovácz András munkáját. Szemre és kézbe való kötetet alkotott, melyet örömmel cipeltem mindenhova magammal, még akkor is, ha elsősorban inkább színes albumról, és nem buszon olvasható kézikönyvről van szó. (Igaz az Yblnél könnyebb.) Ha övé a borító ötlete is, akkor külön le a kalappal, szeretem, amikor a dizájn nem csak egyszerűen ábrázolja, hanem megidézi egy alkotó munkásságát.

Zalaváry szinte egész életét a Köztiben húzta le, így akár csak az iroda történetéből, az ő pályafutásából is szépen kirajzolódik a rendszerváltás utáni magyar építészet teljes története. Hogyan tudták a magyar építészek szocreálnak eladni a magyar klasszicizmust, milyen kihívásokkal szembesült egy középület-tervező a hatvanas években, vagy hogy milyen érzés volt először nyugati megrendelőnek dolgozni Budapesten.

Biztos sokan vannak köztünk, akik nem hallották még Zalaváry Lajos nevét, de olyanok biztos nincsenek, akik legalább egy épületét ne ismernék. Ez a könyv nem csak azoknak szól, akik szeretik ezeket a házakat – annyifélék, hogy szinte lehetetlen mindegyiket egyformán szeretni. Azoknak is, akik szeretnék megérteni, miért lettek ilyenek ezek az épületek.

Meg úgy egyáltalán, miért lettek ilyenek a huszadik század második felének magyar épületei.