Ha van a világnak legélhetőbb városa, akkor legélhetetlenebbnek is kell lennie. Hogy pontosan melyik az, nehéz eldönteni, de az oroszországi Norilszk jó eséllyel pályázna erre a címre. Százezresnél nagyobb település ennél északabbra már nincs a Földön: télen akár mínusz ötven fok is lehet. És a tél nem rövid erre. 

És ha ez nem lenne elég, a megélhetés legfőbb forrása itt a bányászat és a kohászat. Ennek következtében olyan mérgező a levegő, a talaj és a víz, hogy ez az övezet egymagában a világ károsanyag-kibocsátásának egy százalékáért felel. Hogy milyen embertelen körülmények uralkodnak itt, azt nagyon erős fotókon mutatta be Jelena Csernyisova. Ám a szörnyű tényekből nem következik, hogy mégis miért él itt 170 ezer ember. Vagy, hogy mit csinálnak, amikor épp nem az elemekkel küzdenek. François-Xavier Destors Olvadó lelkek című filmje viszont pont ezt mutatja be.

Január 28-án kezdődik a BIDF, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, amelyről itt olvashattok bővebben (egyúttal az egyik zsűritag, Bödőcs Tibor ajánlóját is megnézhetitek). Ennek keretében vetítik le két alkalommal is az Olvadó lelkeket, amelyik Norilszknak az egészen hétköznapi arcát mutatja be.

Igen, benne van a bánya, benne van a nikkelgyár, benne vannak a hóviharok is. Mindaz, ami miatt az egész város egy posztapokaliptikus víziónak tűnik: kétezer méter mélyen futó tárnák, gigantikus méretű kádakban fortyogó acél, a végeláthatatlan hómezők. Meg a gyár szennyvizében strandoló emberek, a fürödni szigorúan tilos tábla mellett.

Ugyanakkor a film nem áll meg itt. Az eredetileg gulágnak épült telep, ma már igazi nagyváros. Nem rabszolgák dolgoznak itt, a képek alapján - melyek igyekeznek semlegesen, de mindenre kiterjedően bemutatni a várost - olyan emberek mindennapjai rajzolódnak ki, akik köztünk is élhetnének.

Az igazán erős jelenetek ugyanis éppen azok, amiket a világon bárhol felvehettek volna. Rúdtáncra járó lányok, hagyományőrző páncélos edzések egy pincében, diszkó, koncert a színházban, parkourozó fiatalok a lakótelepen, a fodrásznál esküvőre készülő menyasszony, majd a fiatal pár, akik a ceremónia után bérelt limuzinba ülnek.

A legszebb az ingatlanos nő, aki eljött felmérni a lakást, és azzal búcsúzik a fiatal pártól, hogy ő persze megpróbálja, de hát mostanában sajnos eléggé mennek le az árak, ha esetleg mégis tudnak engedni, akkor hívják fel.

Tényleg az égvilágon bárhol járhatnánk. A film a hatalmas, lepukkant panel lakótelepektől, amelyek olyanok, mintha maguk is a gyár épületei lennének, elvezetnek a szocreál belvárosig, ahol egészen városszerű házak állnak. Gyorséttermekkel, óriásplakátokkal, csomó nyugati autóval. Nem mintha ennek a nyugati szónak túl nagy jelentőség lenne errefelé,

Van, aki a gulágról maradt itt, van, aki ide született, van, aki itt ragadt. Persze elvileg elmehetnének innen. Sokan azzal is érkeznek, hogy néhány év alatt elég pénzt gyűjtenek és aztán visszatérnek a „kontinensre”. Ám mire eljön az idő, már a szívükhöz nőtt a város, és nem engedi őket.

A legkülönösebb, hogy még itt is van olyan, akik a városból a természetbe menekül ki, aki számára egy kis kunyhóban lakni és kutyákat tenyészteni, elfogadhatóbb, mint benn a városban élni. Ám a sarkkörön túli világhoz még ő is ragaszkodik.

A filmben számtalan életbe pillanthatunk be. Nincs narrátor, csak a város lakói mesélnek, de nincsenek unalmas beszélő fejek. A képeken közben mindig azt látjuk, ahogy dolgoznak, szórakoznak, tesznek-vesznek. Megérteni aligha fogjuk mindegyiküket, de rácsodálkozhatunk, mennyiféle ember él a világ legélhetetlenebbnek tűnő városában.

Mely valójában nem is annyira élhetetlen.

Érdekelnek a városok? Kövess Facebookon, Twitteren, vagy Instagramon.