Egészen ritka ház, és egészen ritka hirdetés bukkant fel az ingatlanpiacon. Egy adyligeti villáról van szó, amit Mónus János és Szőke Zsuzsa tervezett, jó húsz évvel ezelőtt. Igazából magáról a hirdetésről is hosszan tudnék mesélni, hogy miért tetszik, és miért üdítő a hazai piacon, de ami most igazán érdekes, az nem ez, hanem az épület. Merthogy az szintén egészen üdítő színfolt ma is, pedig az ezredfordulón épült.

A huszadik század második felének legmenőbb villái szinte mind arról szóltak, hogy a kinn és benn közt nincs éles határ: átriumok vannak, hatalmas teraszok és tetőteraszok, üvegfalon túl a kertben folytatódó nappalik, meg különösebb funkció nélküli tornácos izék. 

Nálunk a villaépítészet ismert okok miatt kimaradt a jelzett időszakban, a rendszerváltás után pedig egyszerre próbálták a gazdag megrendelők ott folytatni a sztorit, ahol a háború megszakította a fejlődést, illetve leutánozni azt az életérzést, amit filmélményeikből szereztek. 

Igazán klassz villák nem nagyon épültek ebben az időszakban. Ezért is örültem meg ennek a háznak, amikor megkaptam a hirdetés linkjét. Oké, azért ez is elég magyar szituáció. Egy tényleg frankó kortárs villához szép nagy tér kellene, kilátással, nyugival. Ám itt a drónfotókon szépen látszik, hogy gyakorlatilag sorházas beépítés van, ahogy Budapest szinte minden előkelő környékén: ami menő hely, ott drága az ingatlan, ahol drága az ingatlan, ott a legtöbbet kell kihozni belőle, így jönnek létre az amúgyis szűk telkekre épült maximális helykihasználással operáló monstrumok.

Mondhatnám, hogy ez a villa is jobban nézne ki egy hatalmas birtok közepén, vagy egy dombtetőn az erdő szélén, de nem lenne igazam.

A kinn és benn egybesmosása, a medence mint világító födém, a fölé épült terasz és a tersza fölé nyúló tetőterasz nem öncélú bűvészkedés. Egyszerűen így lehetett a legtöbb intim külteret kihozni az egészből. A tetőterasz már szinte tényleg olyan, mintha egy normális kertvárosban járnánk, ahol nincsenek a nyakunkban a szomszédok.

Ahogy már több esetre is mondtam a blogon, ez egy tökéletes válasz egy kérdésre - csak azt nem tudom, hogy jó volt-e a kérdés. Magyarán: ha luxusvillát kell építeni egy szűk telekre, akkor ennél jobbat nem nagyon lehet építeni - kérdés, hogy ugyanennyiből nem lehetett volna-e jobb végeredményt kihozni, egy kedvezőbb adottságú telken.

Ami a belsőt illeti, jó hogy láthatóan hagyták alkotni a tervezőket ott is (vagy nagyon szorosan együttműködtek egy belsőépítésszel). Tényleg minden apró részletet kitaláltak benne. Nem kell gondolkodni, hogy hova tegyük az üres lakásban az asztalt, a polcokat, az ágyat. A házat ugyanis úgy építették, hogy mindennek megvan a helye: ott lesz az asztal, az ágy, a polc. Valószínűleg van, akinek ez korlátozást, másnak viszont egész biztos egy tökéletesen megkomponált, funkcionalista alkotást jelent.

Kérdés, hogy másnak is megér-e 320 milliót egy ilyen villa Adyligeten.

Még több fotó és információ a hirdetésben. Egész véletlen, de egy másik - teljesen más stílusú - Mónus-ház is felbukkant a közelmúltban az ingatlanpiacon, melyre szintén egy külön posztban térek még vissza.