A múlt héten adták át az Év tájépítésze díjat, melyet idén Andor Anikó nyert el. A döntőbe öt versenyző került, s mind az öt mellett egy-egy újságíró mondott amolyan védőbeszédet, mielőtt a zsűri meghozta volna a döntést. Engem is felkértek egy ilyen laudáció megírására és előadására, és ahogy tavaly, meg tavaly előtt, most is lehozom ezt a blogon.

Két éve a Pagony iroda munkásságát mutattam be, tavaly Szabó Gábor három történeti-kertrekonstrukciója mellett érveltem. Idén a Korzó Stúdió két vezetőjének - Grabner Balázs és Terhes Dénes - munkásságából mutathattam be három területet, öt percben. Olyan területet, amelyek elsőre jóval nehezebben megfoghatók, mint egy nagy virágos kert, vagy egy ősfás park helyre pofozása. Hiszen még megvalósulatlan elképzelésekről, küzdelmek árán létrejött csöpp terekről, és műszaki ellenőrzésről van szó. Mondhatnám, kommunikációs szempontból mindez "nem annyira szexi" - ahogy szegényeknek azonnal a lelkébe gázoltam az első háttérbeszélgetésen.

Viszont épp ezért fontos, hogy beszéljünk róluk, és bemutassuk ezeknek a munkáknak a jelentőségét is. Íme hát a védőbeszéd:

Az alkotó ember, legyen az mérnök vagy művész, esetleg a kettő keveréke, kétféleképp hozhat létre valami fontosat. Az egyik lehetőség, hogy maga alkot újat, a másik, hogy a háttérben maradva küzd, megteremti a szakma működésének feltételeit, szervez, lobbizik, hogy ezzel segítse társai munkáját.

Mondanom sem kell, mindkét irány egyformán fontos, mint ahogy azt sem kell bizonygatnom: pontosan így van ez a tájépítészekkel is. Sőt, az Év tájépítésze jelöltjei közt is rendszeresen találkozunk mindkét típusú alkotóval.

Grabner Balázs és Terhes Dénes, a Korzó Tervezési Stúdió két vezetőjének munkássága azért kiemelkedően fontos, mert ők képesek egyformán maradandót alkotni mindkét területen. Ráadásul nem úgy, ahogy azt megszoktuk, hogy előbb terveznek pár évtizedet, aztán visszavonulnak és a kutatásnak, tanításnak vagy a lobbizásnak szentelik életüket. Nem. Ők úgy terveznek és alkotnak, hogy közben – olykor észrevétlenül –, kitapossák az utat az utánuk jövőknek.

Ma este háromféle munkájukról lesz szó. A közös bennük, hogy önmagukban mindhárommal értéket teremtettek, ugyanakkor mindhárommal sokat tettek azért, hogy a tájépítészszakma kivívja elismertségét.

• Az elsőnél rávilágítottak arra, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy tájépítész, és hogy ez a tájépítész mi mindenre képes.
• A másodiknál megmutatták, hogy egy komplex tervezési folytamban a tájépítész nem az utolsó szereplő, hanem – ahogy azt az itt ülők már régóta tudják – az egyik legfontosabb.
• A harmadiknál pedig azt, hogy ha valakinek ennyire fontos szerepe van, akkor annak a munkáját komolyan kell venni – nem csak a megrendelőnek és a kivitelezőknek, de maguknak a tervezőknek is.

Lássuk hát a három példát!

A budai fonódó^*

Számomra ez a legkedvesebb projekt. Itt eredetileg a leghálatlanabb feladatot kapták, amit egy tájépítész kaphat: fakivágási tervet kellett készíteniük. Addig erősködtek, érveltek, győzködtek, míg eljutottak a legszebb feladatig, amit egy tájépítész kaphat: teret teremteni ott, ahol korábban semmi nem volt.

A villamosvonal kialakítása eredetileg nyűg volt. Az amúgy is szűkös városi szövetbe bele kellett gyömöszölni még egy sínpárt is. A feladat pusztán az akadályok elhárítása lett volna. Grabner Balázs és Terhes Dénes rámutattak arra, hogy ez nem csak probléma, hanem lehetőség. Hogy nem csak jut hely a villamosnak, de további terek szabadíthatók fel. Az eredetileg fapusztító budai fonódó olyan lett mint egy patak, amelyik mentén kivirágzik a sivatag. A vonal nyomán csöpp kis parkok, pihenők, közösségi terek születtek a semmiből. Egyik kedvencem a Zsigmond tér, amely nevével ellentétben nem volt tér, pusztán egy útszakasz, amely mellett kicsit szélesebb az aszfaltsáv. Ma egy kis oázis.

A Batthányi tér az ország talán legszebb barokk tere lehetne, de évtizedek óta képtelen a megújulásra. Most azon a kis részén születhetett újjá, ahol eredetileg nem is akartak hozzányúlni. A Korzó tervei szerint új helyet kapott a kerékpárút, miközben fák, padok, utcabútorok kerültek arra a néhány négyzetméternyi területre, mely ma – nyugodtan mondhatjuk –, a város egyik legfelkapottabb turistacélpontja: mindenki innen fotózkodik a Parlamenttel és a Dunával.

Bebizonyították tehát, hogy a tájépítész csodákra képes, és egy laikus szemével reménytelennek tűnő helyzetben is van értelme megbízni egy profit a tervezéssel.

A Duna két partjának újragondolása

Sok tájépítésszel beszéltem már arról, hogy mennyire nehéz a feladatuk egy-egy átfogó köztérfejlesztésnél. Hogy először természetesen az úttestek a fontosak, meg a sínék, aztán jön a csatorna, a víz, a gáz, az elektromos vezetékek, a telefonkábelek, a tűzoltóság, a légvezetékek, a csőpostahálózatok és a postagalambok légi folyosói, és valahol a sor végén, ha futja még a keretből, következhet a tájépítész.

Nos ennél a két projektnél, ahol nemzetközi mezőnyben lett az első a Korzó pályázata, az a különleges helyzet alakult ki, hogy a tájépítész a generáltervező. Óriási lehetőség és óriási felelősség is. Lehetőség, hiszen vissza lehet adni a folyót a városnak, újra meg lehet nyitni azokat a pontokat, ahol lejuthatunk a vízhez. El is felejtettük már, hogy réges-rég sem csak kikötő volt a rakpart. A lépcsősorok már száz éve is ücsörgésre csábították a sétálókat mondjuk az Erzsébet híd mellett, ahol ma már csak nyomait találjuk ennek, miközben bukdácsolunk az autóforgalomban.

Ha minden jól megy, néhány év múlva a Grabner Balázs és Terhes Dénes vezette csapat munkája nyomán gazdagodik ismét Budapest, új közterületek és parkok izgalmas láncolatával. Ismét szerethető lesz a folyó partja, és nagyot lépünk abba az irányba, hogy a fonódó mentén létrejött apró oázisok közt csökkenjen a távolság.

Az, hogy Magyarországon is elnyerhetett egy tájépítész-iroda egy ekkora megbízást, azt mutatja, hogy a tájépítész többé nem pusztán a labdaszedő egy focicsapat mellett. Hanem mondjuk a csatár. Vagy az edző. Esetleg mindkettő egyszerre. Aki azért néha beáll a kapuba is, ha nincs ott más. És akinek persze ettől függetlenül labdát is kell szednie néha. 

Műszaki ellenőrzés a tájépítészetben

Remek dolog, hogy egyre jobban elismerik a szakmát, de ez a lehetőségek mellett hatalmas felelősséget is jelent. A tájépítész ugyanolyan komoly munkát végez, mint mondjuk egy építész – természetes, hogy ugyanolyan szigorú követelményeknek is kell megfelelnie.

Vagyis hát nem is olyan természetes. Erre utal az is, hogy nálunk ma még egész szokatlan dolognak számít az, amit Grabner Balázs és Terhes Dénes végez a tájépítészetbe. Tervezőként kellett ugyanis szembesülniük azzal, hogy hiába a jól sikerült terv, ha nem az valósul meg, mint amit elképzeltek. Ekkor vágtak bele a műszaki ellenőrzésbe.

Vagyis abba, ami bármennyire is fontos, tulajdonképpen nem létezik. Ma Magyarországon nincs ilyen jogosultság. Egy tájépítészeti munka műszaki ellenőre lehet építész, lehet utas vagy közműves. De tájépítész nem lehet. Nincs ilyen jogi kategória. Hogy mégis elláthassák a feladatot, különböző trükkökre van szükség. Közben azért küzdenek, hogy hivatalosan is végezhessék azt a hiánypótló munkát, amit végeznek.

Pedig elsőre ez is hálátlannak feladatnak tűnt, akárcsak a budai fonódó. Ugyan, ki örülne neki, ha valaki odajönne, és elkezdené szétszedni a tervét, rámutatva annak hiányosságaira. Ám nagyon hamar kiderült, hogy a műszaki ellenőr a tájépítészetben sem ellenség, hanem szövetséges. Azzal, hogy segít megfogalmazni pontosabban a terveket, lecsökkenti a kivitelező mozgásterét, hogy elnagyolja a kidolgozást, vagy elsumákoljon bizonyos elemeket. Nem csoda, hogy hamar felfedezték ennek a fontosságát és egyre többen kérték fel őket ilyen feladatra.

Az, hogy a tájépítész műszaki ellenőrzés elfogadtatásáért küzdenek, persze megint szakmai háttérmunka, de az eredményei ma már kézzel foghatók – vagy mondjuk inkább úgy, hogy szemmel láthatók, lábbal járhatók. A gödöllői vagy a hatvani kastély kertjében. A Szent Lukács Gyógyfürdő vagy a székesfehérvári Püspöki Palota parkjában, és a sort még lehetne folytatni. Most épp a Múzeumkertben zajlanak az utolsó simítások. Hamarosan az is beilleszkedhet majd a megszépült budapesti közterületek sorába.

*FRISSÍTVE:  Vitézy Dávid, a megrendelő BKK akkori vezérigazgatója másként emlékszik a történetre. Mint a Facebookon írta:

Ez a fonódó-sztori egy aranyos, de kitalált mese ebben a formában. A BKK megrendelői igénye volt a generáltervező felé, hogy ezeken a pontokon legyen közterületi és zöldfelületi fejlesztés. Tisztességgel megtervezték, ez nem kérdés, de ne csináljunk már ebből hőstörténetet, hogy csak fákat akart a BKK kivágni.