Bizonyos dolgokat nehéz pontos időponthoz kötni, az pedig, hogy mikor dőlt teljesen romba a Fidesz ígérete az úgynevezett új rendszerváltásról, valójában csak intelligencia kérdése. Mindenesetre tegnap óta elég sok zsigerből gondolkodó szavazónak el kell gondolkodnia, hogy az elmúlt 10-12 év fideszes retorikájában hullámzóan erős, a kormányváltás óta viszont kifejezetten markáns, az elmúltnyolcévezéshez is szorosan kapcsolódó kommunistázáson nem kezdenek-e már el végre ők is nevetni, a nagy nemzeti pátoszos bólógatás-ökölrázás helyett.

A kétharmados bátor többség ugyanis egész egyszerűen nem mer szembenézni a kommunistákkal. A soraiba régóta be- és magasra jutó kommunistákkal.

Volt egyszer egy Fidesz, amibe anno csak 35 év alatti személyek léphettek be. Aztán – szükség- és életszerűen – ezt a korhatárt eltörölték, és szükség- és életszerűen megjelent egy, a kommunizmusban életkoránál fogva többet élt, potenciálisan magasabbra jutó, kollaboráló réteg is. Volt tanácselnök, expárttitkár, lebukott titkosszolga is ott ül a Fideszben, ha nem is az élbolyban. De az utódpártozás e tekintetben maximum arányokról szólhat az MSZP-vel összehasonlítva.

Egyébként nincs ezzel semmi baj. Az egész ügynök- és múlttisztázó kérdéskör lényege nem elsődlegesen a következmények meghatározása. Lehet, de nem feltétlen kell kizárni valakit állampárti, állambiztonsági múlt miatt a közéletből, sőt, 22 évvel az első választások után ez már aligha praktikus. De amíg az állambiztonság egykori tiszje úgy juthat el a miniszterelnökségig, hogy ezt senki nem tudja róla, és amíg az állampárttal szorosan együttműködő funkcionárius úgy juthat a köztársasági elnöki székig, hogy még ő beszélhet valamiféle vélt erkölcsi fölényről, addig nem is kell túlragozni, micsoda szükség lenne a múlt feltárására és megértésére. A tények ismeretére. Arról nem beszélve, hogy a diktatúra áldozatai, üldözöttei bár aligha bánják, ha Biszku Béla nem kiemelt állami nyugdíjat kap majd, valószínűleg jobban örülnének, ha nem úgy kéne meghalniuk, hogy sosem tudják meg: ki volt az a szűk környezetükből, esetleg barátaik közül, aki jelentett róluk. Hogy kik voltak az ügynökök.

De ez az ügy csak leegyszerűsítve szól az ügynökökről. Mert az ügynökökről a legegyszerűbb beszélni, és velük azonosítani a múlt rendszer gonosz erőit. Holott tény: az ügynök valójában bőven nem az egyetlen, messze nem a legfontosabb kiszolgálója volt a rendszernek, az állambiztonságnak, sőt, gyakran valójában annak áldozata volt. Az állambiztonság belső felépítését részletező egykori szigorúan titkos rendeletekből világosan kiderül, hogy az egykori III-as főcsoportfőnökségnél sem az ő munkájukat értékelték igazán sokra. Hanem az úgynevezett társadalmi kapcsolatokét. A tk-k olyan, jellemezően legalább közép-, de inkább felsővezetői beosztásban dolgozók voltak az élet minden területén, akiket időnként felkeresett valaki. Nem kellett nagyon firtatni, ki az illető, honnan jön és miért: fogadni kellett és elbeszélgetni vele.

Nevezzük meg a kommunista diktatúra vezetőit? Állapítsuk meg kinek milyen szerepe és felelőssége volt a rendszer irányításában? Nézzük meg, milyen nyugdíjat kapnak ma? Ezt kéri Lázár János szerint a Fidesz-KDNP frakció a kormánytól. Bár a javaslat mögött nehéz nem azt sejteni, hogy a végén majd egy Kádár János nevű embert nevez meg hosszas gondolkodás és látszattevékenység után egy kétes összetételű bizottság, nézzük.

Medgyessy Péter például nem volt ügynök. Ő egy állambiztonsági szt, azaz szigorúan titkos tiszt volt, fizetéssel, előléptetéssel, később miniszterhelyettességig vitte az előző rendszerben. Működtetője volt a rendszernek? Biztosan. Áldozata volt? Biztosan nem.

Schmitt Pál nem volt ügynök. Legalábbis nem tudjuk róla. Azt azonban igen, hogy a hozzá hasonló pozíciót betöltő vezetők, a szállodák irányítói, a sokat utazó állami kiküldöttek, a különböző országos hatáskörű szervek, mint például a sporthivatal vezetőinek nagyon nagy része a kommunizmusban előszeretettel társadalmi kapcsolatként segítették a rendszert.  Ők voltak  a "mi fiunk, a mi emberünk" vonal. Akit nem kell beszervezni, nem kell bármivel zsarolni vagy kényszeríteni, hogy együttműködjön, mint az ügynökök jelentős részét. Épp ellenkezőleg, hagyni kell előremenetelni, esetleg, bár akkoriban ez nem volt jellemző, képességbeli, alkalmasságbeli hiányosságainak felhánytorgatását egy-két telefonnal elsimítani. És magától beszélni fog, még keresni sem kell. Mert bizonyítani akar, mert hálás, mert egy gerinctelen, szervilis, buta ember, aki csak egy éppen ilyenekre támaszkodni képes rendszernek köszönheti, hogy egyáltalán jutott valamire. A magyar állambiztonság százszor többet profitált az ilyen emberek nem hivatalos, akár nem is írásos jelentéseiből, mint abból, amit az ügynökhálózatból kiszedett.

De nézzük magát Schmitt Pált: működtetője volt a rendszernek? Biztosan. Áldozata volt? Biztosan nem.

Nem volt ügynök Pozsgay Imre sem. Nem, ő már annak a szervezetnek a tetején ült, amelyik az állambiztonsági jelentéseket olvasgatva, azokat használva irányította a diktatúrát. A hetvenes évek végétől miniszterként, majd az állampárt központi bizottságának tagjaként. Őt kérte fel Orbán Viktor már 2005-ben, hogy legyen a nemzeti konzultációs testületének tagja, 2010-ben pedig arra, hogy ugyan segítse már tudásával az új alkotmány kimunkálását. Az ő nyugdíjában egyébként mekkora részt tesz ki az állampárti vezetőként szerzett jogosultság?

Működtetője volt a rendszernek? Biztosan. Áldozata volt? Biztosan nem.

A Fidesz régóta és távolról sem szeplőtelen kommunista ügyekben. A múlttal való átfogó szembenézésnek bőven nem csak egy szimbolikus lépése az ügynökakták, és azon túl, a megmaradt állambiztonsági iratok teljes nyilvánossága, de enélkül viszont minden kezdeményezés totálisan hiteltelen. Lehet bizottságozni, újabb nemzeti nevű testületeket létrehozni, a kérdés alapvetően az marad: akarjuk-e, hogy széles körben, mindenki megismerhesse a múlt még megmaradt iratai alapján is a tényeket. A Fidesznek ma kb. pont annyi hitele van ebben a kérdésben, mint bármelyik szoci funkcionáriusnak, és ezt a hitelét csak egy módon növelhette volna. Gyors, határozott megoldásokkal. A recept 22 éve ismert, és számos országban alkalmazták. A teljes iratnyilvánosság nem pusztán az ügynökök leleplezését jelenti, sőt, ez a kisebb hozadéka. A fontosabb az, hogy ezen keresztül válik gyorsan és mélységében kutathatóvá, feltárhatóvá és széles körben kibeszélhetővé igazán az előző rendszer működése – aki az iratnyilvánosság ellen hadakozik, ez ellen hadakozik.