Fekete Györgyöt nem sikerült megbuktatni, minden marad a régiben, búsongott kedd este a magyar képzőművész, és sötét árnyalatot vitt fel fotosopjával a monitorra. A néhány órára feltámadó remény önmagában jelzi a művészek élénk képzeletét, hiszen ki gondolhatta komolyan, hogy a Művészeti Akadémia elnöke lemond, azok után, hogy félreérthető nyilatkozatát, miszerint Konrád Györgyöt magyarnak tartják külföldön, a tisztázó sajtótájékoztatón csak megerősíti? Visszaadná a jogart azok után, hogy keresztesháborús elkötelezettséggel, de mondjuk lehengerlő őszinteséggel vállalja elveit vallási alapú cenzúráról, és a neki nem tetszők kirekesztéséről? Lemondana az az ember, aki kérkedik, hogy a neki nem tetsző múzeumigazgatót ő maga távolíttatta el, miután bemószerolta Orbán Viktornál?

És az MMA-elnökség is arra számított, hogy a küldetéstudat magas régióiban lebegő főnökük feláll trónjáról, csak mert a napi politikát, az Akadémia jövőjét, és a cikiségi faktort összevető egyenletük szerint az elnök tevékenysége mostantól már inkább hátráltatná terjeszkedésüket? Ha ezek érvek lettek volna, Fekete az első pillanattól okosan nyilatkozik, nem pedig őszintén. (Ez a fajta nyíltság amúgy ritka a politikában: a szintén a lunatic mezőnyben induló, - a balliberális művészeknek hét szűk esztendőt ígérő - Kerényi mellett meglepő módon az eddig karrierpolitikusként mutatkozó L. Simon László villantott őszintét, amikor úgy érvelt a pályáztatás ellenében, hogy azért felesleges, mert a politika úgyis kimutyizza, ami kell neki.)

A lemondás ellen szól az is, hogy Fekete ezen kirohanásai közepette is, vagy talán éppen ezért kapott meg mindent a kormánytól. Vallási cenzus? A megszorítások közepette 2,5 milliárddal kerül be a költségvetésbe. Burkolt zsidózás? Rábízzák a Műcsarnokot. Művészek politikai alapú támogatása? Balog miniszter a kulturális élet összekovácsolójának nevezi. Nemzetközi felháborodás? Beleszólhat az NKA munkájába is.

Fekete helyében én sem a visszavonulást fontolgatnám, hanem kompromisszumok nélküli előrenyomulást. Bejelenthetné például, hogy a szerinte rendszerellenes művészeket képzőművészeti átnevelő táborba küldi, ahol személyesen ő tartja majd a domborított bőr falidísz órákat. Erre az ötletre tuti miniszteri rangot kap a kormányban.

De térjünk vissza a reményhez, ami nem az elnök sajátos személyisége miatt volt alaptalan, hanem az Akadémia egész működése okán. Fekete György diktatórikus módszerei nyilván kellemetlenek a tagságnak, de elnökük nem az utóbbi hetekben találta ki, hogy ő a kultúra szűzleányát lángoló pallossal védelmező, szőke, lobogó hajú, kigyúrt valkűri hős. Az MMA minden tagja tudta, hogy elnökük milyen elvekkel és irányultsággal működik a posztján. De senki nem szólt, hiszen évtizedekig lepattant szekérként döcögő szervezetüket Fekete irányításával másfél év alatt csillogó vadászbombázóvá alakították át.

Másfél év bámulatosan rövid idő ahhoz, hogy vadászbombázót csináljanak egy szekérből, de ahhoz elég, hogy a békésen zötykölődő utasok közül legalább néhány rákérdezzen: mi a fenének akarnánk mi a hangsebességnél gyorsabban röpködni, nagy területeket lebombázni, továbbá zárótűzzel tenni harcképtelenné más vadászbombázókat? Nem azért ültünk fel a kocsira, hogy együtt kiránduljunk el egy kellemes ligetbe festegetni?

Ilyen hangokat azonban nem hallottunk. Kilépők a legutóbbi időkig nem voltak, pedig már korábban kisiklott az egész, például amikor jogot kaptak az NKA pénzosztó funkciójának ellenőrzésére, vagy amikor felvetődött, hogy alkotmányba foglalják őket. A többség tapsolt, esetleg csendben figyelte, ahogy baráti társaságuk a kultúra nagy részét maga alá gyűrő szervezet lesz.

A Művészeti Akadémia tagjainak nem volt bajuk azzal, hogy a kormány tolakodóan negédes segítségével antidemokratikus, a húsz éve megunt kultúrharcot újra kirobbantó szervezetté váltak. Csak most, Fekete túlmozgásos produkciói miatt lett kínos az ügy. Az MMA így nem Fekete György lecserélésével lenne vállalható szervezet, hanem ha lemondana túlhatalmáról, a kultúra centralizálásában játszott szerepéről. Nem tartana igényt a Műcsarnokra, az NKA-ra, és pénzosztás helyett mondjuk a Vigadóban szervezett programjaival vívna ki tiszteletet maga számára.

A tagok lapítása szociális szempontból persze érthető, hiszen az idős akadémikusok legtöbbje évtizede nem adott el egy szép akvarellt, és nem hívják őket még vidéki haknikra sem. A kormány által megítélt százezres havi apanázs a tisztességesen élhető öregkort jelenti számukra. Ki ugrálna elvek miatt, ha végre gond nélkül vehet az unokájának Legót, magának pedig szép új selyemkravátlit?

Az MMA tehát önmagában antidemokratikus, kultúrharcos, kirekesztő intézmény, aminek csak jót tesz, hogy vezetője a kora kilencvenes évek parlamentjét idéző holdkóros, aki legalább stílust ad az egésznek. Fekete György nélkül az MMA nem a Fidesz rémisztően szórakoztató produktuma lenne, hanem csak egy sunyi, unalmas kis szervezet.