Kertész Imre tegnap kiszivárgott augusztus 20-i állami elismerése olyan abszurd és hihetetlen fordulat az elmúlt hónapok történelmi és emlékezetpolitikai "vitájában", amit nemcsak felfogni, de még elhinni se könnyű. Kertész a nol.hu szerint a Magyar Szent István Rendet kapja, és az Index úgy tudja,  az sem kérdés már, hogy átveszi-e a díjat: igen, eldöntötte, átveszi. Ezért jelenhetett meg egyáltalán a hír az összes protokollszabályt felrúgva a valasz.hu-n, pont ugyanakkor, amikor a nyomtatott Heti Válasz Schmidt Mária négyoldalas, Kertészt méltató írásával az utcára került.

A valasz.hu délután már egy kaján jegyzetet is közölt a hír féloldalas fogadtatásáról, melynek végén a lap szerzője a kormánytól kért választ az értetlenkedő jobboldaliak nevében, hogy vajon "miként is érdemes értelmezni Kertész magyarellenes kijelentéseit a mostani elismerés fényében".

Csakhogy nem Kertész bármelyik kijelentését érdemes értelmezni az érkező elismerés fényében, hanem azt, hogy a kitüntetés mit jelent Kertész életműve fényében.

Ugyanis a kormány útja Kertész mostani kidekorálásáig minden volt, csak egyenes nem. Elég, ha csak az elmúlt háromnegyed évre tekintünk vissza: Szakály Sándor védhetetlen kijelentésére Kamenyec-Podolszkijról, a Kertész gondolkozásának és főműve címének fityiszt mutató "Sorsok háza" névre keresztelt új emlékközpontra, a Szabadság téri megszállási emlékmű tervére, áterőszakolására, lebegtetésére, majd parodisztikus megvalósítására, vagy épp Balog Zoltán különvéleményére a cigányok deportálásáról.

Az értelmezési keretet sem kell sokáig keresgélni, oda van írva az új Alaptörvény elejére: 1944 március 19-én elveszett az ország állami önrendelkezése. Vagyis ami azután történt – például a 15 éves Kertész Imre Auschwitzba deportálása – arról kizárólag a náci megszállók tehettek.

Ugyanerre a hamis, önfelmentő, a felelősséget eltussoló és a bűnöket relativizáló szemléletre épül a Terror Háza múzeum egész koncepciója is, és ugyanezt vezeti le a már említett friss írásában a múzeum igazgatója. Mindvégig Kertészt idézve bizonygatja, hogy az írót a rendszerváltás után a baloldal szellemi száműzetésbe kényszerítette. Hogy a náci és kommunista diktatúrákról alkotott nézetei miatt Nobel-díja ellenére esélye sem volt a sztárolt értelmiségiek közé kerülni(!). És hogy átlátott a kiváltságaik átörökítésén ügyködő értelmiségieken, ezért először itthon izolálta magát, majd külföldre távozott.

Ezt az elszigetelődést állítja Schmidt párhuzamba Kertész önkéntes belső izolációjával, amivel a szabadságát a kommunista diktatúra alatt is megőrizhette. És ennek vet most véget szerinte a hazatért író állami kitüntetése és piedesztálra emelése.

Csakhogy Schmidt, miközben a szerinte a baloldal által számkivetett, épp a jobboldal keblére megtérő Kertészt ünnepli, megfeledkezik pár apró epizódról. 2002 után bizonyos lapokban és tévéműsorokban nagy divat lett az imrekertészezés. Az író nemzetellenesnek, hazaárulónak való kikiáltása, állandósuló lezsidózása. Schmidt nem tesz említést a leplezetlen örömről és helyeslésről, ami ezekben a körökben Kertész Németországba költözését fogadta, és cikkében nem tér ki például arra a 2009-es Die Zeit interjúra sem, melyben Kertész csalódottan beszél a hazai antiszemitizmusról, a szélsőjobbról, az elfojtásról, a traumák feldolgozatlanságáról.

Ahogy a Kertész-gyűlölő ballibekről szóló okfejtések közepette Schmidt radarja alatt maradt a magyar viszonylatban óriási költségvetésű (és amúgy bűn rossz) 2005-ös Sorstalanság-kurzusfilm is, amivel a kormány kedveskedett a szemlátomást örvendező írónak.

De mindez most már mégsem számít, mert Kertész Imre napokon belül nyilvánosan elfogadja az Orbán-kurzus legmagasabb kitüntetését. Azt a kitüntetést, aminek elődjét amúgy Hermann Göring birodalmi marsall is megkapta. És akkor a díjat kifundálók számítása szerint hirtelen igazzá válik mindaz, ami az Alaptörvény elején, a Terror Háza katalógusaiban és Schmidt Mária cikkeiben olvasható: nem más, mint a díjat elfogadó Kertész Imre fogja azokat hitelesíteni.

Az, hogy Orbánnak miért áll érdekében Kertészt kitüntetni, nem kérdés: ha az életművével az egész emlékezetpolitikai vita centrumában álló, a hazai baloldalon és világszerte egyaránt elismert, világhírű írót sikerül legalább egyetlen fontos szimbolikus gesztus erejéig megnyerni, azzal érvek és emlékműavatások nélkül is 1000:0-ra nyeri az aktuális ideológiai csatát. Lehet-e Kertész ellenében a kormánnyal a holokauszt áldozatairól és a felelősségről vitatkozni? Létezik-e ennél jobb hecc az ellenfél cukkolására? 

De vajon miért fogadja el a díjat a valóban örök különutas, magát sehová sem soroló író? Mi szüksége a Kossuth és a Nobel-díj mellé még egy plecsnire annak az embernek, aki alig egy éve költözött vissza Budapestre, és nem, nem a schmittmáriai jobboldallal való egybekelés céljából, hanem meghalni, miután előrehaladott Parkinson-kórját Berlinben nem tudták meggyógyítani?

Akármennyire erős is az életmű, és akármit is kibír Kertész, mégis nehéz nem úgy tekinteni e díjra, mint amivel az egész életművét teszi furcsa idézőjelbe. A magyar ügyekben tájékozott olvasói világszerte azon fognak értetlenkedni, hogy az intellektuális kérlelhetetlenségéről, szikárságáról híres, a legbelsőbb izolációban is az egyén szabadságának kiterjesztését és a totalitárius rendszerekhez való viszonyát kutató Kertész miért legitimálja az Orbán-rezsimet.  És az olvasók világszerte Kertész hanyatlásának jelét fogják látni benne, mert az életmű összeegyeztethetetlen Orbánék értékrendjével.

De lehet-e más magyarázat?

Lehet, hogy Kertész – némi gőggel – abban bízik, hogy ő a nagyobb formátumú figura, és valójában ő használja Orbánékat? Mert ha annak ellenére akarják kitüntetni, hogy teljesen mást gondol, akkor tessék, csak rajta? Mert aki például a megszállási emlékmű melletti érvnek őt hozza fel, attól mostantól meg lehet kérdezni, hogy szerinte mégis melyik Kertész-mondat támasztja azt alá? És akkor máris vége a vitának, mert az ilyenek nyilvánvalóan soha egyetlen sorát nem olvasták?

Szeretném, hogy Kertészt valami ilyen, vagy ennél is körmönfontabb megfontolás vezérelje, de sajnos nem igazán tudok hinni benne, vagy ha így is van, akkor is téved. Csak a külvilággal egyre kevesebb kapcsolatot tartó és arról mind kevesebbet tudó, egyre kiszolgáltatottabb ember látszik, akivel élete végén történik meg az, ami soha korábban: a politika kihasználja, lehúzza és besározza. És mivel ő hagyja, még azt se nagyon tudni, hogy kire haragudjon az ember ezért az egész rémálomért .