Az országot, de a Belvárost mindenképpen elöntötték az értelmetlen, cuki köztéri szobrok. De miért fáj nekünk a kedélyesség? Szeretnénk, hogy mindenhol komor hadvezérek lovasszobrai nézzenek le ránk?
Azt gondolnánk, hogy a két stílusnál, a historizáló emlékműveknél, és a kellemkedő szobroknál még Gyurcsány és Orbán sincs távolabb egymástól. Pedig a két irányvonal úgy viszonyul egymáshoz, mint a jó rendőr, meg a rossz rendőr. Együtt dolgozzák meg a célszemélyt. (Még mindig a szobrokról van szó.)
A félreértés onnan ered, hogy Magyarországnak a béna sajátos történelmi fejlődése miatt soha esélye sem volt arra, hogy valódi emlékműveket emeljen. Olyan műveket, amelyek megteremtik a közös nemzeti emlékezetet, és nem az aktuális uralkodó réteg ideológiáját sulykolják az alattvalóknak.
A rendszerváltásig eltelt évszázadokban csak királyok, papok, hadvezérek, majd munkásmozgalmi alakok, és pártfunkcionáriusok kerülhettek a talapzatra.
A rendszerváltás meglepő módon annyi változást hozott a lehangoló emlékmű-állítási gyakorlatban, hogy az ideológiai szoborgyártás turbófokozatra kapcsolt, és az országot elöntötték a kopjafák, Mindszentyk, turulok, Wass Albertek: jellemzően annak a jobboldalnak a bálványai, amely tagjai néhány évvel korábban még fintorogtak, hogy az állam a jelképeivel kisajátítja a köztereket.
A lehangoló körülmények közt érthetően volt kirobbanó siker az 1989-ben felavatott Kiskirálylány, a cuki köztéri alkotások trendszettere, ami formáival, beállításával, hangvételével olyan kikerülhetetlen lett a témában, mint Klapka György a reklámiparban. Végre nem valami agyzsibbasztó ideológiai hős, hanem egy önmagáért szerethető alak. Mármint a szobor, nem Klapka György.
A felszabadító fordulat azonban nem abba kulminálódott, hogy az önkormányzatok elkezdtek szabadon, a legkülönfélébb ügyeknek, témáknak, vagy csak az esztétikának szobrot állítani. A témára inkább gyorsan rátenyerelt a politika.
Beindult az állami cukiságüzem. A politikusok rájöttek, hogy a köztér ideológiai terhelését ellensúlyozni kell. De nem a nyitottságot választották, helyt adva mindenféle megközelítésnek, mert az milyen veszélyes lenne már, ha az emberek szabadon, össze-vissza gondolkodnának.
Ehelyett inkább mosolyogjanak, amihez az állam ingyen biztosítja az aranyos kutyust, vagy a szerethető rendőr bácsit. Ezek a szobrok ugyan nem szólnak semmiről, de ez így pont jó. Elég, ha az állampolgár bárgyún vigyorog.
A két emlékműtípus, az ideológiai, és a debil, olyan jól működött együtt, hogy felvilágosult köztéri alkotást nem kényszerített ki a közízlés azóta sem. Az olyan, amúgy koránt sem tökéletes, de legalább irányt mutató próbálkozásokat, mint az 56-os emlékművet, pedig együtt gyűlöli a politika és a lakosság, mert az embereket ilyen körülmények közt már váratlanul éri, hogy egy emlékmű nem negédes, de azt sem dörgöli az arcunkba, hogy miként gondolkodjunk a saját múltunkról.
Bár elsőre marginálisnak tűnhet a köztéri szobrok témája , amikor éppen zuhan a forint/megállíthatatlan a magyar fellendülés, annyit le kell szögezni: a közterek ideológiai leuralása a politikai elit szinte egyetlen sikere a rendszerváltás után.
Bár mostanra egyértelműnek tűnik számunkra, hogy semmi közünk a köztereinkhez, azért az ország vezetése eleinte sokat kockáztatott. Hiszen a bárgyú művek tömegével valójában azt vágták az arcunkba:
Ezeknek a debileknek elég lesz ennyi is, örüljenek a cuki bronz mütyüröknek, aztán lehet hazamenni tévézni.
Ám ahelyett, hogy felháborodva ledöntöttük volna a nyalka huszárokat, csárdásozó néptáncosokat, csendesen elfogadtuk az esztétikai rezsimet. Pedig ez egyáltalán nem természetes folyamat, inkább kivételek vagyunk a felvilágosult világban. Gondoljanak bele, mi történne nálunk, ha valaki olyan szoborral állna elő, mint például a cseh David Cerny, aki Szent Vencelt, Szent István cseh megfelelőjét fordított lovon ülve ábrázolta. Ne, inkább ne gondoljanak bele, helyette elmondjuk, mi történt Csehországban: Prága egy jeles pontján kiállították.