A magyar sajtóban az elmúlt napok franciaországi történéseinek egyik lehetséges értelmezése úgy zajlik, hogy egymás mellé tesznek két, amúgy elég messziről nézve valóban összehasonlítható történetet, majd a szólásszabadság védelmében felemelt mutatóujjal megállapítják, hogy a szólásszabadságot korlátozni kell. 

Az egyik történet szerint a humorista Maksa Zoltán megerőszakolt nőkön viccelődött, ami régen látott tiltakozási hullámot indított el a Magyarországon szerencsére nyomokban még fellelhető egészséges társadalomban. Maksát a felháborodás hullámai maguk alá temették, és bocsánatot kért. 

A másik történet néhány nappal későbbi, egy párizsi viccújság munkatársai az iszlám vallás egyik központi figuráján viccelődtek, feltehetően ezért brutálisan lemészárolták őket. 

Ezek a sajtóorgánumok a két eset között párhuzamot láttatnak, és azt kérdezik ártatlanul, hogy ha a párizsi szerkesztőség szabadon viccelődhetett és sértegethetett meg csoportokat, akkor Maksának miért ne szabadott volna viccelődni és sértegetni, vagyis fordítva: ha Maksa kijelentése miatt felháborodott a társadalom, akkor most miért csodálkozunk a párizsi eseményeken?

Van azonban néhány apró különbség, ami miatt a párhuzam sántít: Maksa ugyanis konkrét áldozatokon nevetgélt, akikre sértőeket is mondott, de 1. kimondta, kimondhatta azokat, majd 2. a kijelentései miatt tanult és tanulatlan emberek okos és kevésbé okos érveivel, dühödt véleményeivel kellett szembesülnie. Mi tagadás, sokan még azt is írták, hogy ilyet nem szabadott volna mondani. 3. az élet megy tovább.

Ami Párizsban történt, az teljesen más: egy újságban kikarikíroztak egy több száz évvel ezelőtt élt embert, amivel olyan embereket sértettek meg, akikhez egyébként ezek a rajzok valószínűleg soha el nem jutnának, de valamilyen általános és homályos felelősséget felvállalva, valószínűleg alapos felbujtás után közönséges gyilkosok lelőtték őket. Az élet nem mehet tovább.

Gúnyt űzni másokból és a véleményünket akképpen kifejteni, ahogy képesek vagyunk rá (a karikaturisták például rajzolni tudnak) olyan alaptétele a modern társadalmaknak, hogy leírni is unalmas, nemhogy elolvasni ezredjére is. Az erre adott terror védhetetlen, és bárhogy is próbálom, csak nehezen tudom elképzelni, hogy miként juthat valaki arra a következtetésre, hogy azért mégiscsak lehet benne valami: sőt magáévá is teszi a terroristák feltételezett álláspontját: Elég ebből a szabadságból! 

Terroristákkal azonban nem tárgyalunk, nem egyezkedünk, nem próbáljuk megérteni őket. Ha a terrorra azt a választ adnánk, hogy mostantól visszaveszünk a szabadságunkból, cenzúrázzuk gondolatainkat, akkor később a már kijárt úton jönnének a következő terroristák, akiknek már más követeléseik lesznek, mondjuk az nem tetszik, hogy valaki hústerméket reklámoz. Vagy sapkát hord. Képzeljük el, milyen provokációnak hatott néhány száz éve, hogy mozog a Föld! Hallatlan! Visszamenjünk a kőkorszakba?

A terroristáknak nemhogy igazuk nincs, hanem gondolatuk se, kizárólag vér és a bosszú jár a fejükben, étvágyukat nem érvek elégítik ki, és csak ürügyre van szükségük. Nem tudom, hogy a Magyar Nemzet és a Heti Válasz az eset mely aspektusát találta végiggondolásra méltónak, hogy odáig jussanak, hogy a terroristákat egy pillanatra is érdekelnék olyan viták, mint például hogy meddig terjedhet a szólásszabadság. Ezt elég szépen mutatja a senkinek nem ártó kóserboltban történtek.

Szóval szabad-e olyan írásokat, rajzokat közölni, ami felháborítja az emberiség egy részét?

Amikor a Heti Válasz  vagy a Magyar Nemzet cikkeit vitatom, akkor két teljesen eltérő világ találkozik, de a szólásszabadság keretein belül. 

Szőnyi Szilárd a Válaszban és a Magyar Nemzet arra a következtetésre jut, hogy inkább ne sértsünk meg másokat, és akkor majd attól sem kell félni, hogy valaki lelő minket, az egyént, azt a személyiséget, aki magát saját gondolatai kifejezésében látja. Ez maga a naivitás, bárgyú okoskodás, ami túl sokat árt, ahhoz, hogy szó nélkül hagyjuk. Azt próbálja meg elhitetni velünk, hogy a világnak nem az erőszak, hanem mi, szabadságban hívő emberek vagyunk az igazi baja.

Nem azt vitatom, hogy Szőnyi ne sajnálná a lelőtt rajzolókat, de érveiből az következik, hogy van valami nagy, közös értékportfólió, eszme: a vallás és a vallási érzékenység, amit az egyén elé kellene helyeznie mindenkinek, mert ha nem ez történik, akkor teljesen természetes még az ilyen véres kimenetele is az ügynek. 

Szőnyi és a Magyar Nemzet valójában azt mondja, hogy egyén, korlátozd a saját szabadságodat egy magasabb cél érdekében, amit majd mi megmondunk hogy micsoda. A Charlie Hebdo és Európa meg épp azt mondja, nem kérünk az ilyen korlátokból.