Minden héten járok NB I.-es meccsre, mi több, bérletese vagyok az egyik klubnak. Minden első osztályú magyar játékost el tudok helyezni a térképen, NB III.-ig bezáróan tudom az eredményeket. A válogatott meccsek előtt mindig magyar győzelmet tippelek. A nyári kupaszezon indulásánál mindig hiszek abban, hogy valamelyik magyar csapat végre eljut a BL vagy az EL csoportköréig. 1986 óta várok arra, hogy kijussunk egy világeseményre.

Valamiért most mégis azt érzem, én nem ilyen Eb-kijutást akartam, már ha egyáltalán meglesz. Hogy miért?

• Ez lesz az első olyan Európa-bajnokság, ahová Európa majdnem minden második válogatottja kijut. Már most ott van a mezőnyben Albánia, Izland, Észak-Írország, Wales.

• A mi selejtezőcsoportunknál kutyaütőbb nem volt az egész mezőnyben. És mi ebben a csoportban szereztünk hárommal, illetve eggyel kevesebb pontot, mint a 2012-es Eb és a 2014-es vb selejtezőcsoportjában, a mostaninál jóval erősebb válogatottak ellen.

• Ha egyenes ágon kijutunk az Eb-re, akkor az 50 ezer lakosú Feröer szigetek elleni 2-1-es győzelem góljait mutogatja majd a tévé orrba-szájba úgy, mint a 86-os vébé előtt az osztrákok fölött Bécsben aratott, mexikói vébét érő 3-0 góljait.

• Egy olyan játékosunk sincs – szemben Albánia, Izland, Észak-Írország vagy Wales válogatottjával –, aki Európa öt nagy bajnokságának egyikében játszana.

• A válogatott keret fele a magyar bajnokságban edződik hétről hétre. Egy olyan bajnokságban, amit a nemzetközi kupaszereplés alapján Liechtenstein, Kazahsztán, Azerbajdzsán is megelőz.

• Dárdai alatt abban lehetett hinni, hogy legalább a védelem össze van rakva, elöl meg talán találunk egy gólt. Nem szégyen ez egy olyan szerény képességű válogatottól, mint a magyar. A 2010-es vébére kijutott szlovén válogatott is ennek köszönhette sikereit. A görögök (és részben Feröer) ellen ezt a hitet vette el a válogatott.

• De mindez semmi ahhoz képest, amit a futballközeli senkiháziak melldöngetése miatt érzek már most is.