Nem, nem az a baj, hogy a Terrorelhárítási Központ (TEK) ki tudja, milyen hobbifegyvergyűjtőket kapcsolt le.
Nagyon helyes, hogy lekapcsolta őket és nem engedte be Budapest belvárosába. Ha a srácok autójában valóban robbantásra alkalmas anyag volt, akkor a TEK nagyon is helyesen járt el, függetlenül attól, hogy mi a fenét akartak a törirajongó fiatalemberek. Mert az azért tényleg nem normális, hogy mindenféle fegyvereket gyűjtögetünk, csak úgy, hobbiból, és magasról teszünk mindenféle jogszabályokra.
És az sem baj, sőt, kifejezetten üdvözlendő, hogy a terrorelhárítók két olyan figurát is elfogtak, akik mindenféle zavaros eszmékben hisznek és géppisztolyaik vannak, házilag eszkábált hangtompítókkal.
A relikviagyűjtő fiatalok és a zavaros ideológiai hátterű szélsőséges figurák feltehetőleg bűncselekményt követtek el. Még akkor is, ha különböző súlyúakat és különböző okokból, és ha előbbieket nem is tartóztatták le. Hiszen ne feledjük: az ügyben mindenki gyanúsított jelenleg. Attól még, hogy a „bombagyárosok", azaz a világháborús töltényeket az erdőben gyűjtögető fiatalok a bíróság szerint totál veszélytelenek, a gyanúsításuk megalapozott.
Sokakkal ellentétben nem gondolom azt sem, hogy a TEK egy teljesen felesleges szervezet lenne. Kiröhögni sem röhögném ki őket, már csak azért sem, mert sokkal izmosabbak nálam, és eszemben sincs nálam izmosabb embereket kinevetni. Biztos vagyok abban is, hogy a TEK-ben egy csomó jó szakember dolgozik. Ahogy egy csomó kevésbé jó szakember is, és mint mindenhol, ott is biztos akadnak dilettánsok. És azt sem gondolom, hogy a TEK ne tudná elkapni az igazi terroristákat egy éles helyzetben. Inkább fussanak százszor lyukra vagy derüljön ki egy elfogásukról, hogy annak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, minthogy akár csak egyetlen egyszer is valami baj történjen.
Vagyis a baj azzal van, ahogy a szervezet vezetője, Hajdu János ezt az egész történetet kezelte és kommunikálta a nyilvánosságban.
Egyfelől most, amikor az egész politikai kommunikáció a háborús retorikára épül (2010 óta erre épül, de mostanában már tényleg a szó legszorosabb értelmében erre épül), amikor a közvélemény egy jelentős részét a francia merényletek és annak lehetséges következményei érdeklik, sőt aggasztják, akkor egész egyszerűen felelőtlenség az, ahogyan Hajdu János TEK-es vezetőként a sajtóban össze-vissza nyilatkozgatott.
A laikusoknak, és köztük, bocs, de a sajtó munkatársainak is lényegében fingjuk sincs arról, hogy valójában mit csinál a TEK vagy bármelyik hozzá hasonló szervezet, titkosszolgálat. A laikusok ehhez valóban nem értenek, és igazából nem is kell, hogy értsenek.
De ahhoz nem kell terrorelhárítási szakértőnek lenni, hogy lássuk: Hajdu nagyot mondott, ködösített, sejtetett, stúdióban pózolt és reklámozta saját magát, és mindehhez a terrorelhárítást, a kollégái munkáját használta fel. Mert ha valóban a nyomozás és a terrorelhárítás érdekei annyira megkövetelték volna, hogy még azt sem lehet elárulni, milyen állampolgárok és iszlamisták-e a gyanúsítottak, akkor a többi, sejtetésnél és feltételezésnél alig több információkkal mi a fenének kellett egy tévéstúdióban hakniznia?
Ócska duma, hogy a nyomozás érdekeire tekintettel nem beszélhetett világosan. A világos beszéd ugyanis nem egyenlő a sokat beszéléssel. Igazából már annyi bőven elég lett volna, hogy amíg csak feltételezéseik vannak, addig azokról egyáltalán nem beszél.
Hajdu viszont beszélt, nagy elánnal, és miközben sejtetett és ködösített, olyan tényeket hallgatott el, amiről terrorelhárítási szakemberként tudnia kellett, hogy a közvélemény számára igenis fontosak. Merthogy ő a terrorelhárítók nevében és vezetőjeként a közvéleményt tájékoztatta ugyebár.
Az persze megint más kérdés, hogy vajon a parlament nemzetbiztonsági bizottságainak tagjait mennyire tájékoztatta megfelelően, ha azok aztán a bíróság közleményéből tudtak meg egy sor, nem éppen mellékes információt.
És innentől fogva teljesen mindegy, hogy azért ködösített-e Hajdu János, mert rossz kommunikátor, vagy azért, mert tudatosan ködösíteni akart.
Na, ez a baj. De ez elég nagy baj.