A másodikos lányom pénteken vidáman jött haza az iskolából, kérdezem, mi volt. „Iszonyatosan szuper volt, a szekrényugrást tanultuk tesin.” Eléggé meglepődtem, hogy van ember, akinek a szekrényugrás nem a világ legértelmetlenebb kínszenvedése, később azonban még jobban meglepődtem, amikor megtaláltuk az egyébként kitűnő bizonyítványát az iskolatáska alján, amiről egy szót sem szólt. Nem tartotta fontosnak.

Mert semmivel sem fontosabb ez, mint a szekrényugrás, vagy hogy kivel játszott aznap. Szerencséje volt, mert nem nyomasztotta magát ezzel, sem a tanárok őt, sem az iskola minket. Én nem is tudtam, hogy mikor kapnak bizonyítványt, ha tudtam volna, hülye szülőként biztosan megkérdezem, hogy naaaaa? Milyeeeen? És milyen jó, hogy nem tettem ezt.

Mert bár romokban az oktatási rendszer, a Klik pedig a világ legértelmetlenebb hülyesége, amit az elmúlt húsz évben itt kitaláltak, (és már hivatalosan sem működik olyan jól) de lássunk azért tisztán: nemcsak az oktatási rendszer meg a tanárok nyomasztják a gyerekeket, hanem mi, szülők is. Milyen lett a bizi? És a padtársadnak milyen lett? Miért nem voltál úszni? És zongorán? Ha Tibike indul a matekversenyen, te miért nem?

A tanárok alkalmazkodtak egy rendszerhez, aminek az alapja az állandó versengés, versengenek hát ők is. Ha már nagyon nem bírják, tüntetnek, de mindaddig így fognak tanítani, amíg azt gondolják, hogy a szülőknek az az elvárása velük szemben, hogy hozzák ki a gyerekekből a maximumot.

Mert mi, szülők ezt az egészet elfogadjuk, hagytuk, hogy nyomasszák a gyerekeinket, és úgy alkalmazkodtunk ehhez, hogy mi is nyomasztjuk őket.  Mert - tisztelet a kivételnek - arra tanítottak már minket is, hogy lehetőleg ne mondjuk el a véleményünket, és ezt várja a tananyag a gyerekeinktől is. Mert fekete pontot adtak régen is, ha otthon maradt a felszerelés, vagy nem volt szép kerek az O betű, meg fekete pontot kap most is ezért sok gyerek. Pedig 2016-ban rég nem az a normális iskola, ahol piros, meg fekete pontokat osztogatnak, hanem az, ahol nem!

Sőt, ezt még a Klik sem írja elő, de a legtöbb szülő mégsem azt mondja, hogy tanár néni, engem igazából zavar ez a fekete pont. Az viszont nem zavar, ha nem kerek az O betű, vagy hogy a gyerekem nem annyira jó matekból, mert viszont nagyon szépen rajzol. Hanem helyette azt mondjuk a gyereknek, hogy kerekedjen az O betű, meg hogy sokkal jobbnak kell lennie matekból. Meg magyarból, meg kémiából, meg csellóból, meg a kerületi sportversenyen is. Vagy pedig irány valamelyik alternatív iskola, köztes megoldás jelenleg nincs, vagy alig van. 

Pedig a tanár nem egy mindenek felett álló autoritás. Hatalmas tiszteletet érdemel, - hiszen például egész nap elviseli a gyerekemet, ami nekem sem mindig megy, - de ugyanolyan ember, mint mi. Éppen ezért, bízzunk meg benne és magunkban is annyira, hogy elmondjuk a véleményünket! Például, hogy nem az alapján ítéljük meg, hogy hány diákja jutott be az első három közé a matekversenyen, hanem az alapján, hogy milyen érzelmi biztonságot ad a gyerekünknek.

A kaotikus Klik, az elavult oktatási rendszer, és a sokszor értelmetlenül sok tananyag mellett, nekünk, szülőknek is sokat kell változni. Az nem úgy van, hogy ha én kibírtam, ő is kibírja. Meg hogy én is felnőttem valahogy. Meg én is túléltem az iskolát. Az iskolát nem kibírni kell, hanem élvezni, mint később, jó esetben a munkát is. És szülőként az egyik legfontosabb dolgunk a tanárokkal beszélni, beszélni, beszélni, a véleményünket, az elégedetlenségünket, és az elégedettségünket is kommunikálni. Normálisan persze, - igen, pont úgy, ahogyan azt sok iskolában nem tanították.