"Négy fiamat veszítettem el a drogellenes háború miatt" – mondja egy idős, a fiairól készült fényképet szorongató mexikói hölgy az ENSZ New York-i palotájának közelében. Maria Herrera egyike azoknak az ezreknek, akik az elmúlt években a drogháborúban eltűnt gyermekeiket keresik.

Emberi jogi szervezetek szerint amióta Mexikó 2006-ban az Egyesült Államok nyomására meghirdette a drogkartellek elleni háborút, 100 ezer ember halt meg és 25 ezer ember tűnt el, jelentős részük olyan civil, akinek semmi köze nem volt a drogkereskedelemhez. A legutóbbi emlékezetes eset az volt, amikor 43 eltűnt egyetemistáról kiderült, hogy az USA pénzén kiképzett és felszerelt drogellenes elitalakulatok is jelen voltak a megkínzásuknál és a a kivégzésüknél. Bár a mexikóiak nagy része szívesen véget vetne a drogkartellek uralmának, egyre többen kérdőjelezik meg a drogellenes háború értelmét. Rengeteg erőszak és vér - kevés kézzel fogható eredménnyel. Az átlag mexikói joggal gondolja azt, hogy a határ mindkét oldalán rengeteg állami hivatalnok benne van a drogkereskedelemben, és a végén mindig ő, az egyszerű polgár szívja meg.

Herrera asszony, más hasonló cipőben járó szülőkkel együtt, a Karaván a Békéért és Igazságért nevű mozgalom résztvevőjeként érkezett New Yorkba, hogy átadja üzenetét az ENSZ kábítószerügyi közgyűlésének (UNGASS, 2016. április 19-21.), amelynek összehívását a latin-amerikai országok kezdeményezték. Az üzenet egyszerű: erőszakkal és büntetéssel nem nyerhető meg a drogellenes harc, mivel ez több kárt okoz, mint amennyit megelőz. A fejlett országokban élő szülőknek szembe kell nézniük azzal, hogy a szigorú drogtilalom nem fogja megmenteni a gyerekeiket a drogfüggőségtől, ugyanakkor a fejlődő országokban élő szülők gyermekeinek az életébe kerülhet.

De vajon mi lehet akkor a megoldás? Nos, a megoldás felé vezető első lépés talán éppen az lehet, ha felismerjük, hogy a világ drogmentesítése, mint ahogy azt az előző, 1998-as kábítószerügyi közgyűlés (és tegyük hozzá, a 2013-as magyar nemzeti drogstratégia) megfogalmazta, utópia. De míg az olyan utópiák nevében, mint a világbéke, nem gyilkolnak le és börtönöznek be milliókat, a drogmentes világ nevében igen. Ez egy káros utópia. Az emberiségnek meg kell tanulnia hosszú távon együtt élnie a tudatmódosító szerekkel, és ahelyett, hogy a feketepiac szőnyege alá söpri ezt a jelenséget, pragmatikus módon kell szabályoznia azt.

Sokan erre azt mondják, hogy elég nekünk az alkohol és a dohány, minek kell még e mellé legalizálni más szereket is? A félelem jogos. De éppen az alkohol és a dohányzás példájából rengeteget tanulhatunk arról, hogyan kell egyébként igen káros szerek fogyasztását és ártalmait csökkentenünk anélkül, hogy tömegesen börtönbe zárnánk embereket, vagy felhizlalnánk az erőszakos bűnszervezeteket (lásd Al Capone). Senki nem szeretné olyan módon szabályozni a most illegális szereket, mint ahogyan mondjuk a dohányzást szabályozták a 20. század közepén, vagy ahogyan Magyarország szabályozza jelenleg az alkohol fogyasztását (nincs alkoholstratégia és ellátás, de van pálinkapromóciós stratégia). A WHO dohányzás-ellenőrzési keretegyezményét komolyan betartó és végrehajtó országokban drasztikusan sikerült csökkenteni a dohányzást, és az alkoholizmus visszaszorítására is megvannak az egészségügyi és szociális eszközeink (amiket idehaza tudatosan nem alkalmaz a politika).

Ma már tudjuk azt is, hogy azok az államok, amelyek nem büntetik a drogfogyasztókat, de jelentős összegeket fektetnek be megelőzésbe, a kezelésbe és az ártalomcsökkentésbe, sokkal jobb eredményeket érnek el, mint a szigorúan tiltó országok. A nyomornak, a kilátástalanságnak, a társadalmi kirekesztésnek sokkal több köze van ahhoz, ha egy országban a drogproblémák elszaporodnak, mint ahhoz, hogy mi van a büntető törvénykönyvben. A választás már régen nem fekete-fehér: teljes legalizáció vagy totális tilalom. Ezen a hamis dilemmán már túllépett a világ.

Az idei ENSZ közgyűlésen minden eddiginél több ország szólalt fel a reformok mellett, köztük maga a mexikói elnök, Enrique Pena Nieto, aki a nyitóülésen jelentette be, hogy országa dekriminalizálja a drogfogyasztást. A kanadai egészségügyi miniszter szintén fontos bejelentést tett: kormánya jövőre legális termékként szabályozza a kannabiszt, és ellenőrzött fogyasztói szobákat hoz létre a heroininjektálók számára, ahol a túladagolások és fertőzések megelőzése mellett kezelésbe is irányíthatják őket. Az európai országok közül meglepő módon nem Hollandia, hanem Csehország volt a legradikálisabb.

A szigorításpárti oldal korábbi zászlóshajója, az Egyesült Államok visszafogott szerepet játszott, hiszen több tagállamában legálissá tették a kannabisz fogyasztását. A drogháborús héják vezérszerepét Oroszország, Kína és a dél-kelet ázsiai országok vették át, amelyek 1998 óta nem sokat változtattak hozzáállásukon. Indonézia és Szingapúr képviselői például lelkes beszédekben szorgalmazták a drogfogyasztók büntetését és a drogfutárok kivégzését, határozottan elutasítva mind a dekriminalizációt, mind a legalizációt.

Ilyen megosztottság mellett konszenzusról álmodni sem lehetett – az UNGASS elnöke úgy döntött, hogy az előzetesen zárt ajtók mögött megtárgyalt, felvizezett és gyenge záródokumentumot már a közgyűlés nyitóülésén megszavaztatja a résztvevőkkel. Ez a dokumentum nem sok fogódzót tartalmaz fontos kérdésekben, például a drogfogyasztók büntetését illetően – de azért van benne előrelépés. Így például kimondja, hogy támogatni kell az ártalomcsökkentő programokat, többek között a tűcserét is – nálunk az ilyen programokat leginkább bezárásra ítélte a hatalom. A helyzetre mindenesetre jellemző, hogy az ENSZ azelőtt fogadott el egy záródokumentumot, mielőtt azt maga a közgyűlés egyáltalán megtárgyalhatta volna! Azok a civilek tehát, akik nagy reményekkel érkeztek New Yorkba és azt remélték, hogy valamiféle áttörés következik be, igen csalódottak voltak.

Öröm az ürömben számukra az, hogy az idei UNGASS csupán egy folyamat kezdete: 2019-ben a közgyűlés újratárgyalja a kérdést. Ekkor jár le ugyanis annak az akciótervnek a határideje, amit még 2009-ben fogadtak el a tagállamok, és amely azt a célt tűzte ki, hogy 10 éven belül "jelentősen csökkenti" a drogkereskedelmet. Nos, ennek a tervnek kudarca igen látványos, a drogok elleni háború vesztésre áll, és számos ország nem kívánja folytatni. A megosztottság növekedése akár ahhoz is vezethet, hogy bizonyos országok kilépnek a nemzetközi kábítószer-egyezményekből, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják őket.

A szerző a pragmatikus drogpolitikáért kampányoló Jogriporter Alapítvány igazgatója.