Orbán Viktor gyakran hangoztatja, mennyire fontos az egyenes, őszinte beszéd. A miniszterelnök megnyilatkozásaiban – legyen szó interjúról, beszédről vagy parlamenti felszólalásról – ez egy évek óta visszatérő kommunikációs panel, amellyel saját magát is megpróbálja elhelyezni nemcsak a hazai, de a külföldi politikai térben is. A kormányfő két táborra osztja a politikusokat: vannak, akik szerinte egyenesen, őszintén, nyíltan beszélnek a problémákról és a valóságról, még akkor is, ha ezzel a politikai korrektséggel, a PC-vel mennek szembe. Ő magát is ilyen politikusnak tartja. „Én nem vagyok populista, mindössze a lehető legnagyobb mértékben próbálok egyenesen, egyértelműen beszélni az emberekkel” – mondja magáról. És szerinte vannak azok az emberektől régen elszakadt elitista politikusok, akik nem akarnak, nem mernek szembenézni a valósággal, ezért is veszítik el aztán a szavazók bizalmát. 

Orbán szerint a politikai korrektség „egy olyan taburendszer, amely megfoszt bennünket az őszinte, innovatív gondolkodás lehetőségétől és az őszinte beszéd lehetőségétől is”. Az orbáni politika egyik alapja a kommunikációs fronton éppen ez: azt üzenni, hogy a magyar kormányfő egy úttörő, innovatív elme, aki szembemenve az európai elittel, tabukat döntöget le, így oldva meg megoldhatatlannak tűnő problémákat, legyen szó a bevándorlásról, biztonságpolitikai vagy éppen gazdaságpolitikai kérdésekről. „Persze a fontos emberek fontos klubjaiban csak fintorognak, nekik ez túl faragatlan, érdes és földszagú” – Orbán így írja le, milyen nehéz a „fontos emberek” klubjában a nép egyszerű gyermekének az egyenes beszéd. 

Az az illiberális államideál, amelyben Orbán hisz és amelynek kiépítésén évek óta lázasan dolgozik, ugyan valóban lerombol bizonyos dolgokat, de ezek sokkal inkább alapértékek, mintsem tabuk. Sokkal több közük van az ízléshez és a szellemi színvonalhoz, mint a tabukhoz. Abban persze nem hazudik a rezsim, hogy ezek a dolgok le lettek rombolva. Ma már egyáltalán nem kínos, ha a köztelevízióban egy olyan rasszista exrendőr szakérti meg a világ nagy biztonságpolitikai kérdéseit, aki mögött sem elméleti, sem gyakorlati tudás nincsen, viszont remekül tud alkalmazkodni a kormányzati propagandához. Az sem számít szalonképtelennek már, ha egy vezető kormánypárti politikus provokációnak és színjátéknak nevezi, ha egy nyilvánvaló idióta megver egy nőt az utcán, csak azért, mert nem tetszik neki, hogy turistának nézik, és angolul szólnak hozzá. Ma már az is belefér, ha egy országos kereskedelmi televízió híradója állítja, hogy Soros György meg akarta volna ölni a saját anyját.

De a fenti esetekben nem tabuk dőltek meg, nem az egyenes, őszinte beszéd arat győzelmet a hazug és manipulatív politikai elit felett, hanem a rossz ízlés veri agyon baltával a jó ízlést. 

Ez nem tudatos cselekvés, hanem annak az illiberális államnak a természetéből fakad, aminek felépítésében a kormányfő érdekelt. A illiberális politikai modell építgetésével párhuzamosan egyre több tabutéma lesz a közéletben. Olyan tabuk születnek nap mint nap, amelyekről „nem illik” beszélni, amelyeket kerülni kell a pártban éppúgy, mint a közmédiában vagy a pártsajtóban, rosszabb esetben még a munkahelyeken is. Ahogy Oroszországban is tabu Putyin valódi vagyona, úgy Magyarországon is tabu a kormányfő és környezetének tényleges vagyona. 

Miközben a kormányfő az egyenes beszéd fontosságát hangsúlyozza, olyan jelenségeket tagad, amelyeknek létezését még a legelvakultabb hívei sem vitatják, legfeljebb megbocsájtják neki: „Lehet, hogy strómanja van, de legalább a nemzet érdekében cselekszik.”

Ennek a politikának semmi köze nincs az intellektuális-politikai lázadáshoz, a valósággal való szembenézéshez, sem az innovatív gondolatokhoz. Csak a dolgok, a valóság tagadásához.

• Az Orbán-kormány tagadja, hogy álcivileket használna fel politikájának népszerűsítésére, hiába bizonyítják ezt a tények. Miközben hatalmas elánnal mentek neki Soros Györgynek és az amerikai milliárdos által támogatott civil szervezeteknek, amiért szerintük azok politikai felhatalmazás nélkül politizálnak, súlyos pénzekkel pumpálják fel az általuk kreált vagy a velük szövetséges „civileket”, csak a Civil Összefogás Fórum több mint félmilliárd forintot kapott egy állami cégtől, de korábban néhány tízmilliót a Fidesztől is. 
• Tagadják, hogy strómanok segítségével varázsolnák saját zsebükbe a közpénzt, noha szellemileg debilnek kell lennie annak, aki ezt nem látja. Teljesen egyértelmű, hogy Mészáros Lőrinc elképesztő mértékű gazdagodásában Orbán Viktornak kulcsszerepe van, a felcsúti polgármester zsákmányszerzése pedig azt a szerepet tölti be, amit korábban Simicska Lajos rablása: pénzt, gazdasági háttérországot biztosítani a pártnak. A párt pedig már kizárólag Orbán Viktorból áll, nem kell Simicskával osztoznia.   
• Tagadják egyes kormányzati lépések valódi célját még akkor is, amikor a valódi célt és indítékot már nemcsak az ellenzék, de a Fidesz európai pártcsaládja is látja. A legjobb példa erre a CEU ellen hozott törvény, aminek valójában semmi köze nincs a hazai felsőoktatás javításához, a magyar egyetemek helyzetbe hozásához, mint ahogy azt állítják.
• Tagadják, hogy közük lenne azokhoz a büntetett előéletű kopaszokhoz, akik épp akkor voltak a Nemzeti Választási Irodánál és akadályozták meg, hogy a vasárnapi boltzárról népszavazás legyen, amikor Nyakó István megpróbálta benyújtani az erről szóló kérdést, noha Kubatov Gábor és két lábon járó szteroidok közötti összefüggést képek is bizonyítják.  
• Még egyes kormányzati szereplők „létezését”, szerepét is tagadják. 2010 után nyílt titok volt, hogy Habony Árpád fontos szerepet tölt be a kormányzati döntéshozatalban, a kormányfő mégis úgy tesz, mintha alig ismerné. Az őszinte, egyenes beszéd „hívei” menekülnek azokból a helyzetekből, ahol őszintén kérdeznék őket. Vagy ha nincs kiút, inkább mellébeszélnek. Már önmagában az emberekkel folytatott „párbeszéd” is hazugságokon, csúsztatásokon alapul, nem pedig a valóságon. 

Ha Orbán Viktor valóban hadat üzent volna a politikai korrektségnek, ha tényleg az egyenes beszéd élharcosa lenne, aki tabukat döntöget, akkor ezeket a történéseket nem kellene letagadniuk. Akkor mindez nem lenne tabu, pontosan úgy, ahogy 2014-ig tabu volt a Fideszben Simicska Lajos is, miközben kormánytagok előszobáztak nála. 

De ez az állammodell nemcsak hogy nem harcol a tabuk ellen, sőt, termeli is azokat, de rengeteg erőfeszítést is tesz azért, hogy védelmezze őket. Ezért kellett korábban soha nem látott módon, a kádári időkre emlékeztetően kontroll alá vonni a közmédiát és a sajtó egy jelentős részét, köztük a vidéki lapokat. Nem azért, hogy ezek segítségével a tabuk ledőljenek, hanem azért, hogy a valóság ott semmiképpen se tükröződjék. Ha Orbán Viktor valóban a tabuk döntögetésében lenne érdekelt, akkor öncenzúra és cenzúra sem lenne a közmédiában és a lakájmédiában. Akkor minden és annak ellenkezője is teret kapna. 

Ebben a perverz állammodellben a kormány nem azért gyárt ellenségeket a civilekből és a kormánykritikus újságírókból, mert valamiféle lázadóként le akarja dönteni a tabukat, amelyeket szerintük a velük kritikus újságírók, civilek, európai politikusok állítottak fel, hogy megakadályozzák az innovatív gondolkodást – ahogy erre Orbán a beszédeiben utalgat. Valójában azért teszi mindezt, mert foggal-körömmel védeni akarja a számára fontos tabukat, amelyek mára már naponta termelődnek.