Horthy vezérkultuszának kliséi napjainkban is visszaköszönnek. Pár napja épp Orbán Viktor nevezte kivételes államférfiúnak. Az ilyen megnyilvánulásokra azonban nem a kiegyensúlyozott és hiteles értékelés a szokásos felelet, hanem a kormányzó démonizálása. Horthy szerepének kiegyensúlyozott elemzéséhez egyidejűleg kell meghaladnunk a kritikátlanságot és a démonizálást. De a kiegyensúlyozottság nem egyenlő az értékelés semlegességével: Horthy morális felelőssége párhuzamba állítható a politikaival.
Ez az írás angol nyelven is elérhető az Index in English rovatunkban.
Horthy Miklós nem készült politikusnak, politikai érdeklődése és képességei is meglehetősen korlátozottak voltak. Magyarország első világháborút követő összeomlása váratlanul juttatta hatalomba. Bár az ideológiák korában emelkedett fel, nem volt koherens politikai ideológiája. Alapvetően szabadságellenes és etnikai alapú, ugyanakkor meglehetősen zavaros konzervativizmust képviselt. Egyfajta magyar konzervativizmust, mely forradalom-, demokrácia- és egyenlőségellenes volt. Eközben – vezérkultusza ellenére – sokkal inkább volt befolyásolható és lavírozó személyiség, mint koncepciózus és karakán államférfi.
A Horthy nevével fémjelzett tekintélyelvű rezsim a két világháború közti Európa jellegzetes terméke volt; számos párhuzamos jelenségre bukkanhatunk más országokban is. Horthy korántsem volt teljhatalmú diktátor. Magyarország a kormányzó uralkodása alatt modernizálódott ugyan, de a hivatalosságot a modern világ alapvető jelenségeivel szembeni fenntartások és ellenérzések jellemezték. Horthy nem épített fasiszta rendszert, eleve nem vágyott tömegmozgalmakra. Nézeteitől és ideáljaitól mindkettő idegen volt. Ellenforradalmár volt, a szónak inkább 19., mint 20. századi értelmében: az ellenforradalom számára a modern forradalmak vívmányainak elutasítását jelentette, nem jobboldali tükörképét. Etnicista volt, de nem népi. Rezsimje fennállásának második felében azonban folyvást radikalizálódott. Horthy uralkodásának negyedszázadát semmi értelme kettévágni – épp hogy az 1919-től 1944 őszéig tartó radikalizációs folyamatot érdemes szemügyre vennünk.
A zsidóellenesség a korszak állandó eleme, a hatalmi elit nézeteinek szerves és teljes nyíltsággal képviselt része volt. A magyar zsidók diszkriminációját már az 1920-as numerus clausus törvénybe foglalta, melyet később számos ún. zsidótörvény és zsidóellenes intézkedés követett. A zsidóellenes politikák idővel, főként 1938 után egyre radikalizálódtak, és ezzel Horthy semmilyen módon nem állt szemben. A zsidósággal kapcsolatban hangoztatott vélekedésekből ugyan nem vezethető le közvetlenül a második világháború idején megvalósított népirtás, ám ami ennél fontosabb, komolyabb feszültség vagy ellentmondás sincs e vélekedések és az emberiség elleni bűncselekmény között.
A határrevízió Horthy rendszerének alapcéljai között szerepelt. Ebben Horthy csak részleges és időleges sikereket ért el. Az etnikai revízió elvének képviselete ugyan következetes volt, de az etnikai homogenitás eszméjére épült, és így erősítette az etnikai radikalizmust. 1938 és 1941 között az ország területileg terjeszkedett, saját polgárainak jelentős csoportjait viszont egyre jobban kirekesztette. Horthy nem a történelmi, soknemzetiségű ország helyreállításán dolgozott (ennek a nemzetállamok korában nem is igen lett volna realitása), és végül az etnikai határok felállításában is kudarcot vallott.
A Horthy által vezetett rezsim már 1944 előtt is több háborús bűnért vált felelőssé. Ezek közül kiemelkednek a magyar hatóságok által kezdeményezett, Kamenyec-Podolszkijban elkövetett tömegmészárláshoz vezető deportálások, a bácskai vérengzések és a magyar honvédség szovjetunióbeli megszállói tevékenysége során elkövetett atrocitások, az ott élő zsidók meggyilkolásában való részvétel. A munkaszolgálat intézménye szintén a radikalizálódó antiszemitizmus terepe volt. Keretében sok tízezren lelték erőszakos halálukat. Az intézmény története ugyanakkor ambivalens, hiszen nem kevesen végül éppen azért kerülték el a majdnem biztos halált jelentő deportálást, mert munkaszolgálatosok voltak.
1944 elején a magyarországi zsidóság Közép-Európa legjelentősebb zsidó közössége volt. Tagjaik közül a legtöbben abban a hitben éltek, hogy túlélik a háborút. Fél évvel később már a meggyilkolt magyar zsidók alkották Auschwitz-Birkenau teljes történetének legnagyobb áldozati csoportját.
Magyarország a zsidóüldözésekért több szomszédjával, így Szlovákiával, Horvátországgal vagy Romániával is összevethető módon volt felelős. Szlovákia az Auschwitzba való tömeges deportálásokat elsőként, Magyarország pedig az azt utoljára végrehajtó ország – a kettő között a felelősség tekintetében nem lehet és nem is szabad érdemi különbséget tenni. A keleten terjeszkedő román állami szervek szintén korábban, ráadásul teljességgel saját akaratukból és saját eszközeikkel gyilkoltak százezreket. A román állam magterületein élő zsidó lakosokat azonban később sem szolgáltatták ki a náci vezetésnek. A magyar elkövetők részvétele ettől jelentősen eltér: miközben kisebb volt a közvetlenül magyar kézhez fűződő gyilkosságok száma, az áldozatok száma és aránya is magasabb volt a romániainál.
Ezt a különbséget jól illusztrálja sok ezer erdélyi, magyar anyanyelvű zsidó sorsa is. Míg Észak-Erdélyben nagy részük – nem utolsósorban a Romániában gyors ütemben radikalizálódó, egyre erőszakosabb antiszemitizmus miatt – eleinte lelkesen fogadta a magyar csapatok bevonulását, hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy ez a magyar állam már nem azonos a Monarchia korának alapvetően liberális Magyarországával. A zsidótörvények következtében egyik napról a másikra a társadalom peremére kerültek. 1944-ig azonban még így is bíztak abban, hogy Magyarországon mégiscsak nagyobb biztonságban élhetnek majd, mint Romániában. 1944 tavaszán aztán az észak-erdélyi zsidók nagy részét néhány héten belül meggyilkolták, míg a dél-erdélyiek életben maradtak.
1944 márciusa Horthy személyes történetében is mérföldkő. A helyén maradt, a zsidók védelmében nem lépett fel. Kormányzóként legitimálta a német beavatkozást és az azt követő deportálásokat is.
A magyarországi zsidóság a német megszállás nélkül alighanem túlélte volna a háborút, a tömeges deportálás viszont a magyar fél aktív részvétele nélkül kivitelezhetetlen lett volna. A zsidók kifosztása és deportálása olajozott gépezetként zajlott, részt vett benne a magyar államapparátus és a társadalom jelentős része is. A deportálások leállítására csak 1944 júliusában került sor, mikorra már 437 000 embert deportáltak, csaknem mindnyájukat egyenesen Auschwitz-Birkenauba, nagy többségüket egyenesen a halálukba.
A deportálásokat Horthy elsősorban taktikai okokból állította le. Nyoma sincs feléledő empátiának vagy felelősségérzetnek, sokkal inkább elvtelen külpolitikai lavírozás folyt. 1944 októberének közepével, a nyilas hatalomátvétellel Horthy közvetlen felelőssége megszűnt – a magyar holokauszt nyilasok általi folytatásáért személyét legfeljebb közvetett felelősség terheli. A tényeken mindez nem változtat: a nyilasok által elkövetett minden groteszk kegyetlenség ellenére a magyar holokausztért a legnagyobb felelősség nem őket, hanem az 1944 tavaszán Horthy kinevezésére hatalomba kerülő és általa csak augusztus legvégén leváltott Sztójay-kormányt terheli.
Indokolatlan Horthy szerepének démonizálása. Személyére bizonyos értelemben jobban illik a gonosz banalitása kifejezés, mint Adolf Eichmannra. Ez azonban nem jelenthet elvtelen egyensúlyozást: Horthy érdemi megítélésének kulcskérdése második világháborús politikája és a holokauszthoz való viszonya. Szerepének kritikai vizsgálata a modern magyar történelemmel való foglalkozás minimumához tartozik, felelősségének tisztázása alapvető társadalmi szükséglet.
A népirtást a negyedszázados uralkodása alatt domináló kirekesztő szellem tette elgondolhatóvá. A magyar holokauszt messze legjelentősebb fejezetének végrehajtására kormányzása alatt, az ő hallgatólagos, de perdöntő egyetértésével került sor. A „végső megoldást” ugyan a náci német vezetés kezdeményezte, de Horthy Magyarországa készséges partnernek bizonyult hozzá. Horthy határrevíziós politikája eközben sikertelennek bizonyult, országa pedig – az általa leginkább ellenzett és 1941-ben a nácikkal szövetségben megtámadott – szovjetek kezébe hullott. Az erkölcsi megítélés és a politikai eredmények mérlege azonos irányba leng ki.
Kerpel-Fronius Ádám a berlini Holokauszt Emlékmű tudományos munkatársa, Laczó Ferenc történész, adjunktus a Maastrichti Egyetemen.